Mi különbözteti meg az embereket az állatoktól?

állatsprint

Egy ideje már gondolkodom ezen. Hogy miért?

Mert mindig kiakadok amikor olyan híreket látok, hogy a nyílt utcán, étteremben, vagy épp parkban a gyerekeik szeme láttára esnek egymásnak párocskák, vagy mondjuk a metrón könnyített magán. Vagy hogy milyen mértékben tesszük tönkre a saját élőhelyünket. Ezek után azt hiszem jogos a kérdés!

Meg is kérdeztem egyik este a gyermekeim erről. Mi a véleményük, mi lehet köztünk és az állatok között a különbség. Meg sem lepődtem, amikor elkezdték sorolni a gondolataikat a témáról. Az viszont furább volt, hogy ők sem lepődtek meg a kérdésemtől.

Íme a válaszaik: Az állatok nem szemetelnek, az emberek meg igen! Az állatok nem teszik tönkre a földet! Az emberek meg igen, mert szennyezzük a környezetet. Kiírtjuk az állatokat és a növényeket. Vannak olyan állatok amelyek kihaltak, vagy a kihalás szélén állnak miattunk. Igazuk van! De! Ha ezeket már a gyerekek is tudják, akkor a felnőttek miért nem? És ha tudják, miért csinálják mégis?

Az én véleményem az, hogy nem lehetünk nagyon büszkék az eszünkre, hogy attól vagyunk emberek hogy gondolkodunk, mivel az állatok között is vannak nagyon okosak. Például a hollók, vagy a delfinek. Még az eszközhasználatunkra sem, mert olyan is van állatbarátaink között, aki használ. Méghozzá több is. Csimpánz, holló, delfin, polip például, de még egy pók fajta is van, aki „lasszót” használ, hogy elkapja a zsákmányát.

Szerintem egyedül az maradt volna, hogy tudunk viselkedni és uralkodni magunkon. De manapság egyre többen cáfolnak rá erre is. Bár ha jól belegondolok az állatok is taníthatók még erre is, szóval megint bukott az elméletem. Akkor mi marad a külsőnkön kívül?

Ez valami új divathullám egyébként, hogy ki a bátrabb, (inkább idiótább) hogy nyilvánosan szexel? A lényeg hogy minél többen lássák és elég hülye helyen legyen? De az még egy dolog hogy valakiknek csak ennyi esze van, na de hogy a többi meg kamerázza…..!!! Ahelyett hogy elküldenék őket a francba haza! Amelyik meg már otthon van, direkt kiáll az erkélyre. És persze az sem gázos, ha gyerekek is látják. Megáll az eszem. Javítsatok ki ha tévedek, de ez közszemérem sértésnek minősül, ami pedig büntetendő. Vagy megint én maradtam le valamiről?!

Na erre gondoltam amikor azt írtam hogy viselkedni, meg uralkodni magunkon. Én sem ugrok rá a férjemre sem nyilvánosan, sem a gyerekek előtt. Sőt nem fogok az utca közepére tojni, sem poénból (egyáltalán nem az!) sem pedig azért mert kell! Le se égetném magam ilyenekkel. A gyerekeimnek sem tanítok ilyet. Volt már olyan, hogy a parkban jutott eszébe valamelyik gyerkőcnek hogy wc-zni kell. Három perccel azután hogy odaértünk. Akkor uzsgyi haza azonnal. Még jó hogy közel lakunk hozzá. Ha meg messzebb vagyunk, keresünk wc-t. Na de amikor egy felnőtt intézi a dolgát az utcán! Az nagyon gáz!

Nem is kéne meglepődnöm ezen, amikor a lányom még tavaly is hozott olyan papírt a suliból, hogy át kell nézni hogy tetves-e, mert csak akkor mehet iskolába ha tetűmentes. Emberek, a 21. században élünk, a nagy precíz Németországban! Tetű!!!! Az igénytelenség netovábbja. Nálunk akkor hallottam ilyet utoljára, amikor én voltam óvodás. Az meg már nem most volt. Itt meg….. Előtte évben az oviból hoztuk hetente a tetűs papírt, három hónapon át. (ha valakit nagyon érdekel, mindet elraktam, meg tudom mutatni)  És az én lányom nem engedték be az oviba, mert itthon felejtettem reggel a papírt. Mert az a lényeg, nem az hogy bogaras-e? Három hónapig volt tetves valamelyik gyerek! Az azért nem semmi. Nem is zavarta az anyját? Mert ha valaki bogaras lesz, akkor gyorsan lefertőzi az egész családot. Undorító. Még a majmok is kurkásszák egymást, hogy kiszedjék a bogarakat. Itt meg ezeket nem zavarja? Nem is nagyon erőltettem az ovit akkoriban. Pfujj.

Tudjátok az állatok együtt élnek a természettel, a részei annak. Mi pedig a természet ellen élünk. Mintha direkt mindent elkövetnénk azért, hogy minél hamarabb tönkretegyük. Jó úton haladunk, állati sikeresek vagyunk benne. Sőt igazából mi vagyunk a legnagyobb ellensége a Földnek.

Hiába van elmondva, hiába lehetne tenni érte, vigyázni rá, valamiért mégsem. Amikor itt leviszem a szemetet, nincs olyan alkalom, hogy ne kapjak idegbajt. Két oldalon, négy-négy hatalmas konténer van. Több mint tíz centis betűkkel van ráírva, sőt gyengébbek kedvéért még ábra is mutatja, hogy melyikbe mit kell dobni. És nem megy! A papíros tele műanyaggal, fémmel, a háztartásiban szintén minden amit csak el lehet képzelni, még papír is. Pedig szinte minden sarkon van szelektív konténer kirakva. Semeddig nem tart elvinni odáig. Tényleg olyan nehéz ezt ép ésszel csinálni? Egyáltalán csinálni, ha már minden körülmény adott hozzá?

Nekünk fogy el a tiszta levegő, az ivóvíz, az élettér. De mit várjunk azoktól, akik még elolvasni sem tudják, hogy mi van a kuka oldalára írva? Ha meg el tudja olvasni és mégis beledobja, vajon mennyi esze lehet? Még azt sem mondhatom, hogy az ő baja! Mert én is szívok miatta, az én bajom is. A gyerekeinké meg főleg. Velük mi lesz? Nem csak arra kell gondolni, hogy majd örökli a házat, meg a vagyont ha a szülő meghal. Ha nem marad nekik tiszta levegő, sokra nem megy az örökségével. Vagy az már nem számít?

Önzők vagyunk mi emberek és hihetetlen ostobák, ha azt hisszük, hogy amit csinálunk annak nem lesznek következményei. Már vannak! Akkor is, ha becsukjuk a szemünket, vagy elfordulunk. Ha szereti valaki a gyermekét, akkor gondoljon a jövőjével kapcsolatban arra is, hogy a Földet is itt hagyjuk nekik örökségnek és nem mindegy milyen állapotban. Ezért mondom, hogy ne legyen senki nagyon büszke arra hogy embernek született addig, amíg így bánik a Földdel, a környezetével, az élőhelyével.  Köszönet azoknak, akik vigyáznak rá.

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!

 0
Tovább

Nem produktum otthon lenni a gyerekkel!

Nem esett jól amikor mondta a nőci.

Főleg azért, mert pont az ő gyerekét kísértem le a ház elé, akire hetekig vigyáztam! És nem is először…..

Erről a témáról is mindenki másképp vélekedik, nem vagyunk egyformák. Én sem gondoltam, hogy ennyi ideig maradok itthon. (a „Több lett mint ahogy terveztem” posztomban elolvashatod) De úgy voltam vele, ha már gyerekünk van, én szeretném felnevelni. Én szeretnék neki megtanítani mindent amit lehet, amit tudok. Szeretném látni ahogy például elindul, vagy ahogy kimondja az első szavait. Főleg hogy olyan értékes, gyönyörű pillanatok ezek, amiket semmi máshoz nem lehet hasonlítani. :) Tőlem, tőlünk tanuljon meg beszélni, ne egy idegentől. Soha nem is volt ez kérdés köztünk apával. Szerencsére meg is tudtuk oldani Magyarországon is és itt is. A bölcsőde nálunk szóba sem került. Oda akkor sem vinném, ha nekem fizetnének érte! Szerencsére nem is kellett! Itt most már az utolsó oviév sem kötelező, aminek én személy szerint nagyon örülök. Valamelyik következő posztomban majd írok az ovis „élményeinkről”. Ráadásul mire minden gyerekem beraknám bölcsibe, oviba, napközibe, már nem kerestem annyit, amibe ez kerülne!

Mindig elképedve olvastam, hallgattam, azokat a történeteket, amiben anyukák panaszkodnak hogy mekkora gáz otthon lenni a gyerekkel. Van aki még egy évet sem bír ki! De mégis mit gondolt? Mire számított? Főleg aki már egy babától is kikészült, minek vállal még utána is?

Nem azt mondom hogy könnyű, vagy hogy ne lenne fárasztó. Bár ez azért gyerkőc függő is. Azt sem mondom hogy én nem szoktam fáradt lenni. De igen. De tudom mit vállaltam, tudtam mivel jár, főleg az első után, szóval nem értem a többi anyuka hogy nem tudta? Ha megnézzük hogy egy anyának mennyi mindent kell elvégeznie egy nap, az bőven kitesz egy két műszakos munkahelyet. Rosszabb esetben három műszakosat is egyhuzamban, ahol ráadásul több mindenhez kell értenie egyszerre. Bár azért ez sem érvényes mindenkire. Nem születik mindenki „házitündérnek” meg rendmániásnak, mint én. Nem mindenkit zavar ha retek van, vagy igénytelenség, vagy mindig szendvics a kaja. És olyan is van, aki akkora mázlista, hogy a nagyszülők bármikor be tudnak segíteni. Nálunk ilyen opció sincs sajnos.

De akkor nézzünk egy átlagos napot nálunk:

Reggel riadó van fél hétkor a sulisoknak. Mosakodás, öltözés, reggeli. Anélkül nem mennek sehova! Megcsinálom a szendvicseket, feltöltöm a kulacsokat,(itt nem kapnak tízórait a suliban, vinni kell!) nagylánynak frizura. Mázlim, hogy apa ki tudja őket rakni a suliknál. Amikor elmennek, még a kicsik alszanak, szóval csendben kell sunnyognom. Ha felébrednek, mosakodás, öltözés, kaja, pizsiket, ágyakat összepakolom, elindítom a mosógépet, összehajtom, elrakom a kimosott rucikat, amiket a mosókonyhából kell felhoznom a pincéből. Szinte minden nap kell mosnom. Rendbe rakom a konyhát, körbemegyek a kis porszívóval. (van egy nagyobb porszívóm is, amivel hetente takarítok) Mire kész vagyok, körülbelül végez a nagylány a suliban, megyünk érte. Mire hazaérünk, körülbelül kész a mosás, leviszem kiteregetni. Délután egy körül végeznek a nagy fiúk is, jönnek haza. Együtt ebédelünk. Ebéd után házi, amiben néha kell segítenem a lányomnak és lesnem kell, mert különben elszökik, vagy sumákol. És mindig milliárdszor kell szólnom mire egyáltalán elkezdik csinálni. Közben meg a kicsikkel „birkózom”, hogy a tesókat hagyják békén. Egy nap vagy ezerszer cserélünk pelenkát a legkisebbel, mert állandóan iszik. Ha nem inni kér, akkor meg eszik, de sosem szabad szem elől téveszteni, mert felmászik a konyhapultra és kiszolgálja magát. A fenti szekrényekre is vennünk kell gyerekzárat emiatt! Délután rohanok le a boltba legtöbbször és utána kezdek főzni. Hétköznap általában vacsira főzők. Akkor meg ott kell kerülgetnem a kisebbeket, mert mindig jönnek és nézik mit csinálok. Általában bukdácsolok vagy egy gyerekben, vagy egy kisszékben, amire felállnak. Nem csoda, hogy mindig baleset ér. (ahogy a konyhás posztomban írtam) Közben azért hogy anya ne unatkozzon, valakinek mindig van valami új ötlete, amivel szórakoztatnak. Amíg készül a kaja, megint összetakarítom a konyhát. Vacsora, utána fürdetek. A játékokat a gyerekeknek kell elpakolni. Fél kilenc körül már ágyban kell lenniük! Nehezítő tényező, ha hét közben valamelyik kölöknek délutános programja van. Akkor van még pár köröm, mert el kell vinnem őket, meg hazahozni. Van ilyen heti négy nap. Vagy ha gyerekdokis, esetleg fogorvosos időpontunk van. Na és ezek mellett még ugye anya vágja a gyerek körmét, nálunk én vagyok a fodrász is (szakmám), ápolom ha beteg. Még éjjel is fent vagyok ha kell, meg én vagyok a wc-s néni, meg aki megoldja az összes nyavalyát. Voltam már logopédus, mert elég sok betűt kellett megtanulnunk szépen kiejteni. Varrtam már jelmezt, meg esküvőre ruhát, kötöttem sapit. Sütöttünk apával sárkány tortát 3 D-ben, meg Hello Kitty-set. És még rengeteg félét. De voltam már a suliban takarítani is, amikor a fiam rosszaságot csinált. :) Sőt, volt hogy a napköziben sütöttem palacsintát, ha arra kért a legény. Hordtam őket korcsolyázni, meg babaúszásra. De volt hogy bébicicát vittünk haza a játszóról, meg kisgyíkot,(otthon az udvaron elengedtük) ha a helyzet úgy hozta. (Mutass jó példát emberségből is!) Aztán nekem kellett a macskát hetekig etetni fecskendővel, mert annyira kicsi volt még, hogy egyedül nem tudott. (róluk találtok képeket a facebook oldalamon) Megtanítottam biciklizni, hintázni, akármitcsinálni. Mindenre amit én tudok, amikhez már elég nagyok. A többire meg apa tanítja őket. Bele sem gondolunk hogy milyen rengeteg dolgot kell megmutatnunk, elmagyaráznunk nekik. És mellé ahogy viselkedsz, azt fogják utánozni……...

Ez a felsorolás sem teljes, biztos hogy maradt ki belőle rengeteg minden. De! Ha ezek után valaki azt mondja hogy ez nem produktum, háááááát!

Én a nap végére nem ezt érzem!

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!

 

 

 0
Tovább

A konyha egy NAGYON veszélyes hely!

Miért? Mert aki sokat van a tűz közelében, az könnyen megégetheti magát…...

Mint ahogy én valamelyik nap. :(

Mivel nálunk nagyon nagy a család és mindenki szereti a frissen készült főtt ételt, elég sok időt töltök a konyhában. Ebből nekem az a legnehezebb, hogy kitaláljam hogy mi lenne az, ami mindenkinek ízlik, meg is eszi és még hús is van benne. Mondjuk ez a gyerekekkel nem valami egyszerű dolog. Egyszer azt mondják hogy „hú ez nagyon fincsi anya!”, legközelebb meg közlik ugyanarra a kajára hogy utálják, ilyet soha többet ne főzzek! Totál érthetetlen. Na meg persze legyen mellette egészséges is, meg zöldséges, meg mit tudom én…… Onnantól hogy ki van találva, már könnyebben megy a dolog. Sokszor még kimondottan szeretem is csinálni, attól függetlenül, hogy órákig tart néha mire kész lesz és három perc alatt elfogy. Bár az még mindig a jobbik esett, mert akkor nem dolgoztam hiába. :)

Mivel nem most kezdtem a konyhai pályafutásom, történt már velem is jó néhány baleset. Most had ne részletezzem hogy milyenek. Annyit elárulok, hogy kellett már varrni is az ujjam…..

Pont anyósomtól kaptam azt a kést amivel elvágtam! (Olvasd el az „Anyóska megmondta!” posztom és megérted! ;)

Ezért én is mindig bújom az okos oldalakat, hogy mikor, milyen sérülésre mi a legjobb gyógyír. Főleg ennyi rosszcsont kölök mellett. Pont a napokban is beleszaladtam valahol egy cikkbe, amiben az égési sérülésekre voltak összeszedve az állítólagos tuti módszerek. Én ezeket is mindig elolvasom, átgondolom, aztán vagy elhiszem, vagy nem. Viszont, ha nálam már bevált valami, utána nem variálok mással. Minek?

Ezt, a már többször kipróbált módszert kellett bevetnem a minap. Rám fröccsent egy nagy adag forró olaj sütés közben. Az olajat mondjuk amúgy sem szeretem. Ritkán is használom. Amit lehet, sütőben sütök. Nehéz letakarítani, ráadásul a használt olaj veszélyes hulladéknak minősül, mi meg megesszük! Na de, előfordul velem az ilyen bénázás, főleg ha durván anti napom van. (Bár idáig az egész hét az!)

Elnézést kérek, nem tudom képekkel alátámasztani a történteket, mivel én nem fotózkodom először és teszem ki a közösségi oldalamra, hanem mentem a helyzetet.

Hideg vizet engedtem rá azonnal, amíg a gyerkőcök megkeresték a fagyasztóból a hűtőzselét( amit itt láttál). Nem jégakku, mert azzal több kárt csinálsz mint hasznot! Utána azt nyomtam rá. Mikor már majdnem „lelilult” a kezem, bekentem aloe-vera-val. Másnapra pár pötty maradt csak és egyáltalán nem fájt. Szinte nem is látszik. Na de itt ugye a hideg is nagyon fontos, mert lehűti az egészet és fájdalomcsillapító hatása van. Plusz ami a legfontosabb, nem roncsolja a mélyebben lévő szöveteket. Nem ég tovább!

Mivel a gyerekeknek „muszáj” mindig körülöttem sündörögni, így mindig tudják ha valami baleset ér. Olyankor vigasztalnak, meg elsősegélyben részesítenek. Mint most is. :) Jó sok ölelést szoktam kapni, meg puszikát, ami szintén életmentő. Cukiiiiiiik!

Körülbelül egy éve van meg a növényünk. Azért vettem, mert tisztítja a levegőt is. Erről mondjuk nem nagyon tudok nyilatkozni, nem igazán tűnt fel ez a hatása, de az égésemre tuti hogy működött. Sőt, még vegyszer allergiára is jó. Nem akartam, de sikerült kipróbálnom azt is, a fürdőszoba takarítás után. :( Körülbelül egy óra alatt elmúlt a vörös foltom tőle. Pedig elméletileg nem is vagyok allergiás. Sose jártam még így.

Egyébként is ismertem az aloe-t, mert egyszer hagytam magam rábeszélni valakinek, hogy vegyek egy ilyen csodaszert. Sokat nem használt mondjuk, pedig nem is volt olcsó, de mindegy. Azért jó nagy bizniszt építettek köré.

Én inkább maradok a természetes formájánál. Az a biztos. Ha valaki egyszer vesz egy ilyen növényt, az tuti örök élet, mert nagyon gyorsan nő és mindig hoz egy halom hajtást, nem győzni irtani. Én is adtam már az itteni magyaroknak belőle. Ők is mesélték azóta, hogy használták.

Na de persze a konyhai baleseteket is könnyen ki lehet védeni. Ismerek olyat is, akinek még sose volt ilyen élménye. Egyszerűen be sem megy, csak maximum enni. Van ilyen is kérem szépen.

Az én véleményem az, hogy ha nem is profi szakácsként, de egy nőnek, főleg ha már gyermeke is van, illik tudni főzni. Bár tudom, hogy sajnos egyre kevesebben vagyunk akik erre is képesek.

Én azért megtanítom a lányainkat főleg, de még a fiainkat is.

A házias ízeknél nincsen finomabb!

Az itt leírtak egyébként saját tapasztalatokon alapulnak, de ha utánajártok máshol is ajánlják. Viszont ez csak KIS bőrfelületen használ. Nagyobb, komolyabb sérüléssel ne próbálkozzatok otthon, keressetek orvost minél hamarabb!

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!

 0
Tovább

Csokinak hívták

halálsprint

Nem tudom mi történt az emberekkel. Nem értem, mit miért tesznek, vagy nem tesznek néha. Lehet hogy sokszor ők sem tudják. De ez senkit nem ment fel a tettei alól! És ami ma történt, arra nincsenek szavak!

Attól függetlenül hogy itt élünk, hetente többször is felhívom a nagymamám otthon. Megkérdem mi újság, hogy van, mik a legújabb pletykák. Hiába én lakom hozzá a legmesszebb, mégis még mindig én törődöm vele a legtöbbet. Jólesik beszélni, tudni hogy mi van vele.

Így történt ez ma is.

De nem kaptam jó híreket. Persze annak nagyon örülök hogy ő most jól van,( vagy csak ráfogja), de ma nagyon mérges és szomorú volt. Ha baja van egyébként, azt már a hangjából kiszúrom, nem is kell hogy mondja. Ma más volt. Ma a kutyája, a kutyánk volt beteg.

Azt mondta szombaton még semmi baja nem volt. Futkosott, intézkedett (puli keverék) jókedvű volt, mint szokott, evett is rendesen. Akkor is, mint minden éjjel, ott aludt az ajtóban. Viszont vasárnap már egyáltalán nem evett, nem ivott, gyenge volt, fázott és nem a szokott helyén feküdt. Akkor már gondolta a mama hogy mi lehet a baj, de még reménykedett…….

Nyilván szombat éjjel történt vele valami.

Ma ahogy beszéltünk, azt mondta nagyon rosszul van a kutya, még mindig nem akar enni, pedig mindenféle finom falattal próbálkozott már. Nagyon le van gyengülve és reszket. Próbált neki segíteni, itatni legalább, de elfordult, csak feküdt szegény. Én is reméltem, hogy ha túlélte a vasárnap éjjelt is, hátha….. de este jött a hír az apámtól. Ma valamikor napközben feladta szegénykém.

Nem is tudom hirtelen hogy mérges vagyok inkább, vagy szomorú. Annyi minden kavarog most bennem, ha közelebb laknánk, ha tehetném, már elindultam volna haza…………...

Főleg, mivel idén ez a második kutyusunk, aki ennyire zavarta valakinek a szemét. A második kutyánk, akit megmérgeztek! Pedig olyan jó kiskutya volt! Nem csavargott, az udvaron, kertben rohangált csak. Sose bántott senkit. Annyi volt a bűne, hogy végezte a dolgát. Vagyis ugatott, őrizte a házat, a területét! Mert kérem szépen, a kutya így tud jelezni. Egy világvége tök kis faluban, ahol az idős, beteg nagymamám lakik, sajnos szükség van kutyára a háznál. Most had ne mondjam hogy legfőképpen miért. Ez a kutya, a gyerekeink jó barátja is volt, jókat játszottak amikor otthon voltunk. A nagymama is szerette annyira, hogy meg is siratta. Pedig ő nem is az az érzelgős, picsogós típus.

És most én is itt vigasztalom a gyerekeimet, mert a cimborájuktól valaki annyira nem fért el, hogy képes volt megölni. Egy kölyök kutyát.

Most még nagyon friss a dolog, én is csak emésztgetem, jár az agyam. De nem kell nagyon gondolkodnom hogy ki lehetett az. És egyre jobban bosszant az egész.

Ennek az embernek az az egyetlen szerencséje, hogy ilyen messze lakunk! Innen nem tudok semmit sem tenni.  A nagymamám egyedül a kis nyugdíjából nem is bírná és nincs is módja hogy utánajárjon mi történhetett. Nem tud egyedül a végére járni a dolognak.

Én már az első alkalommal is mondtam hogy csináljunk valamit, szóljon a családnak, valakinek, de senki nem ment segíteni. Ennek a kiskutyusnak az anyukáját mérgezték meg akkor! Valahogy a nyáron. Ő még csak pár hetes volt. Valószínű hogy akkor jutott neki is a méregből egy kicsi, mert még szopizott. Mire észrevette a mama, biztos nyalogatta is az anyukáját, mert ott feküdt rajta, vigyázott rá.

Utána derült ki, hogy abban az utcában, még NÉGY másik kutyát mérgeztek meg! De szerintem ők sem szóltak senkinek, lehet nem is tudták hogy kinek kéne, vagy mit kellene tenni. Nem tudom. Több hírt nem hallottunk erről.

És azt meg ugye mondanom sem kell, hogy egy mérgezés milyen szenvedéssel jár!? Nagyon kegyetlen dolog. Szóval aki ilyenre képes, az a szememben nem ember.

Itt ülök és próbálom megvigasztalni a gyerekeimet, amire nem sok esélyem van. Nagyon sírnak! Hogyne sírnának, meghalt a barátjuk. És ahogy nézem őket, én is rákezdem.

Még a legkisebbem is picsog, pedig ő még nem is érti hogy mi történt. Az én csöpp lánykám a nyáron otthon, reggel ébredés után azonnal szaladt, hogy a Csokival játszon. A nevét is a gyerekek találták ki, mert olyan csoki barna volt a bundája. A kicsi lányunk még az esőben is kint akart vele lenni. Alig bírtuk elvonszolni a kutya mellől. Egész nap bírta simogatni, nyagázni, a kutyuska meg hagyta. Sőt még örült is neki. :) A Csokit meg nem bírtuk kizavarni a házból, mert jött a lányunk után befele. Ha nem volt kint, vonyított utána. Igazi „szerelem” volt ez. A kislányunk azóta is mindig haza készült, a sokat emlegetett kutyusához.

Sajnálom én is nagyon. Nem értem hogy miért kellett ezt csinálni. Miben zavart ennyire bárkit is? Úgy látom semmi visszatartó ereje nincsen annak, hogy büntetik az állatkínzást. Vagy ez a vidéken élőket még mindig nem hatja meg, mert tudják hogy egy egyedül élő beteg nénike úgysem tud mit tenni.

Régen faluhelyen még minden háznál volt kutya. Néhol nem is egy, a többi jószág mellett. Ma már a tyúkok is zavarják a szomszédokat…. Egyre nagyobb zűrök vannak a fejekben, egyre kevésbé bírják az emberek elviselni egymást. Őszintén mondom, nem tudom mi lesz ennek a vége.

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!

 

 0
Tovább

Miért akar valaki önmaga karikatúrája lenni?

Egyre divatosabb manapság a plasztika és a különböző szépészeti beavatkozások. Amitől nem is biztos hogy szebb leszel a végén….. Mint ahogy a képen is látszik. Nem múlik el hét anélkül, hogy ne lenne egy erről szóló cikk, vagy fotó összeállítás. Ki mit művelt, vagy engedett művelni magával.

Nem azt mondom, hogy ennek minden formája rossz. Van az a helyzet, amikor igenis szükséges, hogy egy megfelelő szakember vegye a kezébe amit kell.

Meg van az is, amikor ez teljesen felesleges. Főleg ha az illető még spórolni is akar a bulin, ezért valami olcsó „hentessel” csináltatja meg a műtétet. Aztán persze jó pénzért kereshet másikat, aki az elrontott operációt helyrehozza. Már ha tudja. Ha meg nem sikerül, megvolt a tanulópénz.

Erről is készültek már képek bőségesen. Bár azért ennek is megvan a maga előnye. Tuti a belépője egy horror film főszerepére, vagy nem kell a farsangra álarcot vinnie.

És akkor még meg sem említettem, hogy mi van, ha fel sem ébred az illető a műtét után. Annyira szép akart lenni, hogy az sem érdekli hogy bele is halhat?

Még arra is azt mondom, hogy oké, ha valaki nagyobb mellekről álmodik. Én is ismerek olyan csajt, aki megcsináltatta. Neki tényleg nem volt szinte semekkora. Nagyon boldog lett tőle, nőtt az önbizalma, sokkal nőiesebb lett utána. De ő nem is vitte túlzásba, normál méretűt választott.

Na de aki úgy néz ki, mintha két óriás görögdinnyét lopna éppen és majd hasra esik, mert alig bírja cipelni……. Ez tényleg tetszik valakinek? Valamikor a nyáron láttam erről egy riport filmet. Ilyen csajok voltak összeszedve benne. Minél nagyobb, annál jobb, a lényeg, hogy természetellenes legyen! Közben meg nyavalyogtak hogy mennyire fáj tőle a hátuk. Sajnálni kéne, mert csak ennyi eszük van? Őszintén mondom, nem tudom hogy ezeknek az embereknek mi lehet a fejében?

Ennyire utálja valaki önmagát, hogy a saját látványától irtózik? Ott azért van baj bőven.

Nem azt mondom hogy én szuper tökéletes vagyok. Erről szó sincs. Ha beülnék egy plasztikai sebészhez, tuti találna rajtam legalább tíz dolgot, amit átszabna. Már ha hagynám!

DE! Ez vagyok én. Azt nem mondhatom hogy születésem óta így nézek ki, mert nyilván nem. A testem állandóan változik. Más vagyok ha hízok, vagy ha lemegy pár kiló. Más az arcom reggel, fáradtan és akkor is ha kipihent, boldog vagyok. Még egy új frizura is teljesen átalakít. Sosem vagyok ugyanaz. Most már bőven elmúltam húsz, szóval szaporodik a ráncaim száma is. De annyira soha nem zavartak, hogy átszabassam az arcom, vagy telepakoltassam a testem műanyaggal. A halálom után még a földet is leszennyezném a rengeteg szilikonnal.

Változik a világ, mindig újabbnál újabb trendek hódítanak, ez ellen nem sok mindent lehet tenni. De furcsa hogy mindig hülyébb dolgok jönnek az eddigieknél. Okosabb, értelmesebb, hasznosabb, irányzatok valahogy sosem. Okos Barbi esetleg, aki nem csak szép, hanem értelmes és még főzni is tud? Senki nem akar olyan lenni? Szerencsétlen gyerekek meg ezt látják, azt hiszik így kell csinálni.

Olyan mintha szépen lassan lenullázódna az értelem a fejekben nem? (Erről van egy film, nem a legjobb amit láttam, de ajánlom figyelmetekbe, nagyon jól példázza az irányt, amerre haladunk sajnos: Idiocracy (2006) Idiokrácia / Hülyék paradicsoma)

Herevasalás, meg vaginaplasztika, implantátumok a lábujjadtól a fejed tetejéig, ajakfeltöltés, szemtetoválás és társai….. Amikor valaki arra vágyakozik, hogy nemtelen UFO lehessen, vagy egy béna műanyagbaba hasonmása, mert ő „genetikailag már eleve hasonlít rá”. Biosz óra kimaradt párszor mi? Egyébként büszkén jelentem be, hogy új fajt fedeztem fel, többek közt a média segítségével. Méghozzá az emberszerű kacsacsőrű emlőst! Tényleg jó nagy az Isten állatkertje.

Én mint nő, már azt is túlzónak tartottam amikor valaki órákon át keni fel a vakolatot a fejére, hogy eltakarja vele saját magát. Gyakorlatilag rajzol magának egy másik arcot. Vagyis, hazudik. Nem azt mutatja aki valójában. Mert ha lekerül a rengeteg festék, a műszempilla, a sok csicsa, teljesen mást kapsz, mint akit előtte láttál. Ezzel gyakorlatilag átvágjuk a férfiakat.

Nekünk csajoknak könnyű trükközni a ruhával, a push up melltartóval, a frizurával, a sminkkel, egyebekkel. A lovagoknak jóval kevesebb lehetőségük van erre. Mert mi mindig szépek, sokkal szebbek akarunk lenni. Na de vajon megkérdezte már valaki a pasikat erről? Nekik is tetszik ez a sok hamis kép amit kapnak rólunk?

Egyszer olvastam, hogy az ifjú férj a lagzi után reggel beadta a válási papírokat, mert nem ismerte meg a csajt aki mellett felébredt. A saját feleségét. És igaza van! Mondjuk fura hogy előtte sose látta természetes állapotában, smink nélkül.

Nagyon sokan irigykednek a modellekre, a filmsztárokra, hogy milyen tökéletesek. Bla-bla-bla. Semmivel sem különbek nálunk, csak ők ráérnek fél napig is szépülni, meg megvan hozzá a csapat és a kellő méretű buksza, no meg ott a photoshop, hogy kihozzanak belőlük egy jobb kiadást. Bármelyik nőciből istennőt lehet csinálni kellő idő és energia ráfordítással. Csak mi hétköznapi elfoglalt csajok, anyukák, erre nem érünk rá és lehet hogy a pénztárcánk is vékonyabb. De nem is hazudunk senkinek a külsőnkről. Nincs rá szükség.

Amíg a férjem és a fiaim azt mondják hogy én vagyok a világon a legszebb, én elhiszem nekik. :) Nekem ennyi elég. Nem tetszhet mindenki mindenkinek. Nem hiszem, hogy ha tele lennék műanyaggal, akkor sokkal szebb lennék. Okosabb, meg pláne nem. A vakolat más kérdés, de a konyhában amúgy sem sokan látnak, szóval műszempilla nélkül is tudok főzni minden nap a családomnak. És azt hiszem, ez a lényeg!

Szerintem aki ennyire nincs megelégedve önmagával, először egy jó pszichológust keressen fel.  De mindenki döntse el maga, hogy mit kezd a saját testével.

 

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!

 

 0
Tovább

Több lett mint ahogy terveztem!

Soha nem akartam gyereket. Egyet sem.

Soha nem álmodoztam arról, hogy nekem férjem, családom lesz. Valahogy nem érdekelt az egész.

A barinők közül azt hittem én leszek az, akinek utoljára születik gyermeke és akkor is maximum egy csemetét vállalok.

Emlékszem sokáig visszatérő álmom volt, hogy huszonévesen ott ülök tök egyedül a lakásomban, és meghasad a szívem, mert nincs senkim. (majdnem így is lett…..)

Persze voltak románcok, ilyen is, olyan is, de valahogy egyik sem volt az igazi. És aztán jött Ő!

Nem tudom hogy első, vagy második látásra lett szerelem, de az lett belőle. Igazi, rózsaszín ködös, életre szóló…….. Vele tudtam az első pár hónap után, hogy ő az akinek, akivel mégiscsak vállalnám. És láss csodát, tényleg összejött.

Mondjuk ebben elég nagy szerepe van a nőgyógyászomnak, aki egyik alkalommal közölte hogy nem írja fel a tablettát, mert szünetet kell tartanom. Már akkor mondtam hogy ez elég hülye ötlet. Nem szeretnék szünetet tartani még vagy öt évig ha lehet. Azt mondta nem kérés volt! Francba!

Egyáltalán nem terveztük, nem feszültünk rajta, sőt, ezer más dolgot akartam csinálni a babázás helyett, de beköltözött ő, aki egy pillanat alatt keresztülhúzta az összes létező tervem. ( „ Az én tündérkéim” című poszt erről szól)

Ott álltam leforrázva, sokkban, totál beparázva és csak az járt a fejemben, hogy én ezt NEM! Nincs az az Isten, hogy én ezt vállaljam. Teljesen alkalmatlannak éreztem, gondoltam magam az anya szerepre. Főleg hogy pozitív példa sem volt előttem. A nagymamák mindig azt mondták hogy inkább dolgoznak a kertben a tűző napon, minthogy gyerekkel kínlódjanak! Az anyám meg…… inkább hagyjuk. („ Ez azért elég kalandos volt” című posztomban olvashatsz róla)

Hetekig rágtam magam. A párom szintén. Na meg persze egymást, mire döntöttünk: marad!

Sose bántam meg. Imádom.

Azért végig izgultam az egészet. Előtte nem is fogtam meg fél évesnél kisebb babát. Mindig féltem, hogy elejtem, vagy összenyomom, mert annyira szorítom. És mi lesz ha rossz anya leszek? Vagy nem fog szeretni? Ha elrontom az egészet? Ha olyan hülye leszek mint az enyém volt? Tönkre vágom egy életre?

Igazából a lehető legjobbkor jött, mert onnantól ő volt fontos, hogy vigyázzak rá, hogy neki a legjobb legyen mindig, minden. Ott dőlt el a sorsom, az életem, hogy anya legyek, lettem, vagyok és maradok is. És azóta vagyok függő. Gyerek-, meg családfüggő. :)

Ő most már nagy legény, okos, ügyes, édes, segítőkész, igazi jófiú, aki lassan kamaszodik. Majdnem olyan magas mint én, mégis az én csöpp kis fiam marad mindig. Jó pár héttel jött hamarabb, szóval tényleg pöttöm kis koma volt.

Utána persze jöttek a tesók is. Akkor még úgy voltam vele, hogy lesz egy kis hugi, gyors lezavarjuk a babaprojektet és megyek vissza dolgozni. Szerettem a munkám, szerettem dolgozni. De aztán másképp alakult. A kis hugi ugyanis öcsi lett. Pedig úgy indultam neki, hogy meg voltam győződve róla, hogy nekem csak lányom lehet. Nálunk mindenkinek lánya volt, szóval nekem is biztos az lesz mind. Erre tessék! Akkor meg már mégiscsak kell egy kislány nem igaz?

Minden terhességre, szülésre, az első pillanatokra is emlékszem. Az illatukra, ahogy bújtak hozzám, ahogy szépen, nyugodtan szuszogtak a vállamon. Soha nem cserélném el egy másodpercét sem.

A pocakos létet is imádtam, annak ellenére hogy nekem nem volt olyan egyszerű, könnyű. Még egy vakbélműtétet is sikerült elnyernem a legnagyobbal. De az az érzés megvolt, hogy különleges vagyok, mintha senki más nem tudna ilyen csodát produkálni rajtam kívül….. pedig de.

Voltak hosszú, fárasztó éjszakák, meg van még mindig néha, ha beteg valamelyik. (mint ahogy a kruppos posztban például) Gyakorlatilag több mint tizenkét éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Volt rengeteg kakás pelus, hiszti, meg balhé és veszekedés is, a milliárdnyi boldog pillanat mellet. Sőt a mai napig az őrületbe kergetnek néha, ha igazán formában vannak. Amit aztán egy öleléssel, vagy egy „szeretlek anyával” rögtön tudnak kárpótolni. De ők adnak értelmet ennek az egésznek. Miattuk, értük van miért felkelni reggel és menni mindig tovább, előre. Mi másért lenne?

De persze ahogy nőtt a létszám, úgy lett egyre nagyobb poén megkérdezni tőlünk, hogy: „és mikor jön a következő?" Ki tudja? Ha akar majd jön. :)

Voltak barinők, akik azt mondták, ha már ennyire megy ez nekünk, akkor helyette is vállaljuk be. Na és persze apuka azóta is megkapja a szülinapom környékén, hogy mi lesz az idei ajándékom? Mivel kétszer is így oldotta meg a meglepetés kérdést. Ha már bevált, miért ne?

A nagymamám szerint, rosszabbak vagyunk, mint a faluban a neolatinok, mert ott sincs ennyi gyerek! És itt is sikerült túlszárnyalni majdnem az összes környékbeli családot….

Általában minden kitöltendő nyomtatványon, ahová a gyerekek adatait kell beírni, maximum három hely van. Nálunk az kevés. A legtöbb ember teljesen lefehéredve számol oda-vissza hogy mennyien vagyunk. Van akinek nagyon tetszenek, meg olyan is aki beszól. De mégis mi köze van hozzá bárkinek?

Sose gondoltam hogy lesz gyerekem, azt meg végképp nem hogy ennyi. De a mi életünk kerek, egész, így ahogy és ahányan vagyunk. :)

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!

 

 

 0
Tovább

Nemzetközi ásványkiállítás München

Megnéztük. :)

A férjem jött haza szombaton azzal, hogy három napos expo van a városban. Megnézhetnénk. Szuper! Benne vagyok.

Vasárnapra lett betervezve a kirándulás. Még jó hogy előtte rákeresett a neten, hogy mégis mit kell tudni róla, hogy készüljünk? A belépők árainál kicsit felszaladt a szemöldökünk, de ha már eldöntöttük, megyünk! Hátha a gyerekeknek is tetszik.

Nálunk már elindulni sem egyszerű, szóval mire a kocsihoz értünk már megvolt a műsor. :(

Nem is volt nagyon messze a helyszín, de mire beértünk az első csarnokba, a csapat nagyobbik fele megéhezett. Megjegyzem az asztal mellől álltunk fel, kizárt hogy éhesek legyenek! A legkisebb pedig pont elaludt a kocsiban, fel kellett ébresztenem, ezért onnantól kezdve erősen hallatta a hangját. Egészen addig, amíg hazafele vissza nem ültünk az autóba.

Ez egy óriási kiállítás volt, több mint hatvan nemzet képviselte magát 1200-nál is több kiállítóval, négy különböző hatalmas csarnokban. Annyi volt a látnivaló, hogy nem is győztük mind megnézni.

Két csarnokot tudtunk csak nagyjából bejárni, mivel a gyerekeknek mégsem jött be annyira mint gondoltuk….. Tíz perccel az érkezés után nem csak éhesek, hanem szomjasak is lettek, persze a kulacsok a kocsiban maradtak, mert senki nem volt hajlandó cipelni…...Aztán a nagylányunk kezdett egy tündérkés bedugós fülbevalóért sírni, ami még az én fülembe is hatalmas volt. A kicsi lányka meg mindenért. Vegyem fel, nem jó, tegyem le. Szomjas, bizsut akar, le akar menni, aztán vissza, egyedül akar jönni, most mégsem. Apához akar, ha odaadtam, akkor hozzám akart jönni…… és így tovább. Aztán végig azt kiabálta hogy „haza megyek”, de rossz irányba indult mindig. A többieknek nem csak elege, melege is lett, aztán fájt a lábuk, aztán gyémántot vegyünk…... Gondolom nem kell tovább ragoznom, akinek van gyereke, tudja miről beszélek.

Nekem nagyon tetszett a hisztivel együtt is. Olyan dolgokat láttam, amit előtte még soha. Például, igazi aranyrögöket. Az összes létező ásvány, drágakő, a szivárvány minden színében, csiszolatlan formában is, fosziliák, igazgyöngyök, korallok, kagylók, ékszerek, kristályok, még meteoritok is voltak, meg abból készített ékszerek. Meg persze minden ami ezekhez kell, vagy ezekkel kapcsolatos. Az üvegvitrintől az ajándék dobozokon át a vágókorongig itt minden volt. Belefáradt a szemem a rengeteg néznivalóba, szépségbe. Eladók, viszonteladók, ékszerészek, gyűjtők, családok kerülgették egymást a tömegben. Volt aki csak viszonteladókkal tárgyalt és voltak külön lezárt részek is, ahova csak engedéllyel lehetett bemenni. Azért akadtak olyanok is szép számmal, akik mindenkit kiszolgáltak.

Velünk is hazajött egy kis gyönyörűség.

Mi estig maradtunk, akkor már kezdtek pakolni. A gyerkőcök jól jártak, kaptak gumimacit, kekszet, cukrot és még apró köveket is szuvenírnek. :)

Összességében nagyon jó buli volt. A végére még a törpöknek is tetszett, azóta azt hallgatom, hogy mikor megyünk megint?! Ott meg persze csak szenvedtek. Évente csak egyszer van, szóval….

És még a rossz idő se zavart a csavargásban. :) A képek pedig önmagukért beszélnek.

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!

 0
Tovább

Kauciót kellett fizetnünk a napköziben

Ahogy emlegettem a sulis posztokban, nagyon kellett volna az a napközi!

Eltelt már a suliból pár hónap, mire nagyjából tudtam hogy kik az osztálytársai a gyereknek. Észre is vettem hogy az egyik kislány nem jött ki a többiekkel suli után. Akkor mondja a kölök, hogy napközis lett. Hogy-hogy? Hol? Van a suli udvarán egy külön épület, abban van a napközi.

Ó de jó, hogy nekünk is szóltak. Kösziiiii

Akkor kérdeztem meg a magyarokat erről, hogyan működik itt a rendszer?

Ők ajánlották, hogy a sulival szemben lévő helyet nézzem meg. Nem csak napközijük van, hanem ovijuk, meg menzájuk is. Akkorra már az igazgatónős kört is lefutottuk, nem volt kérdés hogy valamit lépni kell hogy menjen a nyelv. Szó nem lehet arról, hogy emiatt bukjon a fiunk.

A menzát ajánlották hogy kérdezzek körbe, ott tudnak útbaigazítani. Mit ad Isten, épp ott ebédelt az osztályfőnökünk is…..

Jött is egy csaj, mondtuk hogy mi a gond, meg akkor már beszállt a tanárnőnk is. Ők beszélték meg utána ketten, hogy tényleg kell a hely a legénynek. (Eszes egy nő, ha tudta hogy két lehetőség is van, mégsem mondta!) Ez talán februárban volt, pár héttel később jött a telefon, hogy áprilisban kezdhet a gyerkőc. Szuper!

Ez egy alapítványi napközi egyébként és szinte minden itt dolgozó külföldi volt. Orosz, lengyel és osztrák is, meg egy német csajszi, akinek a nagymamája magyar. A menzán pedig sok török nő dolgozott.

Ez lett a szerencsénk. Meg hogy szimpik voltunk, a gyerek meg különösen tetszett nekik. Csendes, jó fiú, itt nagyon ritka. Rengeteget foglalkoztak vele, segítettek neki. Persze velük sem akart szóba állni, de kicselezték. Mivel észrevették hogy nagyon szeret bütykölni, mindig olyankor próbálkoztak nála, amikor el volt foglalva. Észre sem vette, hogy válaszolgat a kérdésekre. :)

Persze akadt balhé is, például amikor az egyik kiskölök közölte hogy nem hajlandó a gyerekem mellé ülni, mert külföldi. Ez a fiúcska konkrétan a fiam osztálytársa volt és még konkrétabban AFGÁN.

Ami egyáltalán nem tetszett, hogy a körülbelül negyven gyerekből volt vagy tíz muszlim, ezért senki nem kapott húst. Amikor megkérdeztük hogy miért nem ehetnek például csirkét, vagy bármi mást a sertésen kívül, nem válaszoltak. Desszert persze mindig volt. Az a legfontosabb. De például leves sincs. Ha van, akkor az a főétel, plusz édesség. Halat kéthetente kaptak esetleg, de azt is halrúd formájában. Ünnepi menü pedig a szalámis pizza. Azt megehetik a muzulmánok is? Vajon milyen szalámi volt rajta? A fiam a spenótos tésztától volt kikészülve mindig. Szegény. Ha engem kérdeztek, nagyon tré kajákat adnak itt a menzákon. :(

Mivel a kaját leszámítva tetszett a gyerkőcnek a napközi és elég jó programokat is szerveztek, maradt a nyárra is még pár hetet. Voltak a hegyekben, gőzhajózni, az Olimpia parkban, állatkertben, meg még egy csomó helyen. Nagyon jól érezte magát. Örültünk hogy nem került plusz pénzbe és még a szendvicsek is finomak voltak. Ha már főzni nem tudtak, legalább az legyen fincsi! :)

Egyébként itt mindenütt KÉT ÉVVEL ezelőtti adóbevallást kérnek ha be akarod rakni a gyereket valahova. (bölcsőde, ovi, napközi) Ebben a napköziben is. Mi is meglepődtünk ezen, meg ők is amikor meglátták a számokat a magyar adó bevallásainkon. Többször is kérdezték hogy tuti nem hiányzik pár nulla? Sajnos nem! Ezért nem kellett fizetnünk, csak a kaját. Bár az sem volt olcsó, főleg amilyen ennivalót kaptak.

A lényeg, hogy ők tanították meg németül.

Másodikban a házinál jöttek a gondok, de a tanárnő miatt. Itt csak annyi házit szabad adni, amit egy óra alatt meg tudnak csinálni a gyerekek. A másik osztálynak mindig fele annyi házi feladata volt. A fiam és az osztálytársai még délután négykor nem voltak kész vele. Emiatt többször szóltak a napköziből is, ami eljutott az igazgatónőhöz. Utána annyit kaptak, mint a többiek.

A második napközivel már nem volt ekkora mázlink sajnos. Ide a kicsit írattuk csak be. Igaz ő volt itt ovis, de gondoltuk hátha jobban ragad majd rá a nyelv. Mit mondjak, törökül hamarabb megtanult volna a gyerekektől.

Semmit nem foglalkoztak vele. Állandóan volt valami bunyó. Ha leült gyöngyöt fűzni, ragasztani, rászóltak hogy mondja nekem, hogy vegyek olyat és csinálja itthon. De mindig emlékeztettek, hogy önkéntes alapon, hozzá kell járulni a barkácscuccokhoz! A napközi díján felül. Viszont ha a miénk nem játszhat vele, akkor mégis minek fizessem?! És csak délután egyig volt, nem ebédelt ott. Elegem lett az egészből. Főleg hogy háromszor rohangáltam, mert sose egyszerre végeztek a gyerekek. Két gyerek suliban, egy oviban.

Közölte a nőci, hogy egy hónap a felmondási idő! Be kell tartani, mert nem kapjuk vissza a kauciót! Igen, ezért a színvonalért még azt is kellett fizetni! Egy napköziben! Nem gyenge.

Sőt, amikor az utolsó hét végéhez értünk, odajött a főnökasszony lila fejjel és közölte, hogy nagyon gondoljam meg, mert így nekik nem lesz fizetésük! Csak néztem rá. Gondolom egész hónapban húzta magát ezen mire oda mert jönni. De mondtam hogy nekünk ennyi volt. Talán ha foglalkoztak volna a gyerekkel, elgondolkodom rajta….. Másoktól is hallottam, hogy átíratták a gyereket másik napközibe. Nem csodálom.

Ha nem sikerül az első napközi, nem tudom mire haladtunk volna a nyelvtanulással, mi lett volna a gyerkőccel. Végtelenül rendesek voltak, nagyon sokat segítettek. Hogy ebben mennyit számított hogy ki honnan jött, az a második napközinél derült ki igazán. Ha valaki már megtapasztalta milyen egy idegen országban az elejéről kezdeni mindent, másképp áll a dolgokhoz…….

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!

 

 

 0
Tovább

Az első két osztály a német suliban

A „Suli Németországban” folytatása.

Nos, mit mondjak, nem volt egy könnyű menet…….

Mint ahogy írtam, bekerült a gyerkőc egy olyan közegbe, ahol gyakorlatilag azt sem tudja mi van körülötte. És nem csak azért mert ez már nem az ovi….. Szerencsére, legalábbis akkor még azt hittük, a szimpibb tanárnőt kaptuk.

Sose ítélj elsőre!

Az első sulink egy szép világos, elég modern épület volt, minden osztályteremhez külön öltözővel. Itt az a szokás, hogy a gyerekeken papucs, vagy mamusz van bent a suliban, nem a cipőben vannak egész nap. De ennek olyan egyszerű oka van, hogy nem takarítanak naponta. Legtöbb helyen külsős takarítócégek dolgoznak, akik hetente egyszer, max. kétszer jönnek. :( Én örülök, hogy nem a cipőben izzad bent a lábuk, de takarítani azért illene sűrűbben….

Az első fél év elég nehéz volt, küzdöttünk a házival, a betűkkel. A számokat ismerte, az nem volt gond, de a többi…… megtanulták a betűket, de az olvasásnál már egészen máshogy kell mondani őket, néha ugyanazt a betűt többféleképpen is ejtik, szóval szegény nem tudta hogy most mi van? Csóró gyerek. És akkor még ott a helyesírás ugye. Semmit nem úgy írnak, ahogy mondják. Egy csomó betűt kell leírni feleslegesen. És a helyesírást nagyon szigorúan veszik. Ráadásul, amíg nem gondolta hogy jól megy a nyelv, nem akart megszólalni. Jó lett volna ha többet hallja a németet, vagy segít valaki a háziban. De a suliban elfelejtették mondani hogy van napközijük, esetleg a nyelv miatt maradhatna a gyerek, mi meg nem tudtuk, ezért nem is feszültünk rajta.

Félév után hívattak engem az igazgatóhoz. Ott volt az osztályfőnök is. Nyilván apával mentünk, azt hittük valami komoly baj van. Totál le voltam fehéredve.Erre közlik, hogy: a gyereknek tuti meg kell ismételnie az elsőt, mert nem beszéli a németet! 

Őszintén mondom nem tudtam hogy sírjak vagy nevessek?

1. Fél évig észre sem vették? Ha igen, miért nem szóltak hamarabb?

2. Ott állt mellettem az IGAZGATÓNŐ amikor beírattam a legényt, még ő mondta hogy ne aggódjak, mert ez egy direkt ilyen suli, itt minden gyerkőc külföldi. Erre most pont ezzel szívatnak? Mondtuk hogy szó sem lehet róla. Ha nem halad sehova év végéig, majd visszatérünk rá. DE! még akkor sem mondta egyik sem a napközit. (erről majd egy másik posztban írok) Mivel itt a suli július végéig tart, nem is nagyon paráztunk rá. Bőven volt még időnk. Év végére szakadt át a gát a fiunknál, egyre bátrabban kezdett beszélni, még barátkozott is. Biztosak voltunk benne, hogy minden rendben lesz. A második osztályt már sokkal magabiztosabban kezdte. Mégis csak más, ha érted mit beszélnek körülötted!

Itt elsőben még nincsenek jegyek. Teszteket írnak, amit pontoznak. A ponthatárokat központilag határozzák meg. Elég szigorú, mert ha már két pont hiányzik, nem lehet egyes. Fura volt, mert itt egytől hatig osztályoznak és az egyes a legjobb! Német logika…. Másodikban félévtől kezdik a jegyeket adni a tesztekre. A bizonyítvány pedig egy darab A 4-es lap. És általánosban végig szöveges értékelés van. Harmadiktól odaírják minden tantárgy végére hogy megfelelt vagy nem és csak negyedik év végén kapnak jegyet is.

Másodikban aztán gyorsan feltűnt, hogy valami nem stimmel a kölökkel. Kérdezgettem mi a baj, de csak kitérő válaszokat adott. A Karácsonyi szünetben ültettem le, hogy akkor most szeretném hallani hogy mi van? Ki is derült. A tanárnő. Nagyon trágár módon beszélt és viselkedett vele és még néhány gyerekkel. A kölök annyira félt, hogy véresre csipkedte az ujjait. Félt reggel bemenni a terembe…. Azért az meredek nem? Egyszer bementem vele és láttam. Gyakorlatilag úgy sunnyogott be a padok alatt, nehogy észrevegye a csaj. Nem is értettem, mivel a fiunk pont egy csendes, nyugis, szófogadó legény. Szépen írt, tiszta volt a füzete, könyve, a házi feladatok mindig készen voltak, szóval passz.

Nem hagytuk annyiban. Többször is voltunk bent, próbáltunk vele kommunikálni, de nem volt benne partner. Akkor igazgatónő. Már terápiára küldte a gyerekorvos a fiunkat emiatt, szóval ez már nem az a kategória amit szó nélkül lehet hagyni.

Így sem volt egyszerű menet. A németek eleve kerülik a konfliktus helyzeteket. Vagy az van amit mondanak, vagy ha nem csinálod, inkább elszelelnek. A stressztől meg szó szerint rettegnek….

Több körben ültünk össze, rengetegszer beszéltünk. Mondtuk hogy ha nem jutunk közös nevezőre, rakják át a gyereket a másik osztályba. Azt mondták nem lehet a többi szülő miatt!? A végére még a tanárnő is szóba állt velünk. Meg volt sértődve, hogy nem hozzá mentünk először! De. Csak lepattintott! Végül sikerült amit akartunk, egészen normális lett a helyzet. Békén hagyta a fiunkat. Nem derült ki konkrétan hogy miért csinálta, mi volt a gondja, csak az, hogy sokan panaszkodtak rá, így az év végével a tanárnőt el is küldték. Állandó helyettes tanár lett belőle.

A második év végével mi is elköszöntünk, mivel másik városrészbe költöztünk. Egyedül az igazgatónőt sajnáltam, meg a napközit ami végül mégiscsak összejött. Az igazgatónő volt a második tanítónénije a gyereknek, elég sok órán volt velük. Ő legalább szerette a gyerekeket és tényleg próbált segíteni a fiunknak, meg nekünk is.

Az átiratkozás nem volt zökkenőmentes, de mire kezdődött a suli, minden sínen volt szerencsére. Ide már két gyereket kellett beíratni.

A többit majd legközelebb!

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 0
Tovább

Ez azért elég kalandos volt.......

Már annyira régi a történet, hogy néha el sem hiszem hogy igazi.

Épphogy betöltöttem a húszat. Már akkor tudtam, hogy ha bármit akarok az életemben, azt magamnak kell megteremtenem. A szüleim elváltak ugyanis (talán egyszer írok róla…). A lényeg, hogy a két vesztes a sztoriban a két gyerek volt. Én meg a tesóm. Az apám gyakorlatilag eltűnt az életemből, az anyám pedig az éppen aktuális pasira fogva lazán kirakott otthonról a suli vége után. Na de nem a szemembe mondta, tesómmal üzente.

A nagymamám fogadott be, meg a párja. Ha ők nem lettek volna…….

Még az akkori pasim is egy lúzer volt. Mint én. Nem sok olyan szerencsétlen van akit kivágnak otthonról. Elkezdtem keresgélni a lehetőségek után. Akkor jutott eszembe, hogy egy barinőm mesélte mindig, hogy van egy rokona, aki külföldön dolgozik és elég jól keres.

Gondoltam megpróbálom. Kinek hiányoznék itt a nagymamámon kívül? Segíteni sem fog senki. És milyen lehetőségeim lehetnek egy világvége kis tök faluban? Semmi.

Gyorsan el is kezdtem a szervezést. A lovagom persze totál be volt parázva és az apucikáját sajnálta nagyon, hogy otthon kell hagynia. Bakker………

Hihetetlen módon, de nagyon könnyen, gyorsan, olajozottan mentek a dolgok. Júniusban lettem majdnem hajléktalan és februárban már a reptéren álltunk.

Az apám vitt fel. Körülbelül százszor kértem meg rá.

Az utazás nagyon hosszú és fárasztó volt, plusz még soha nem repültem, a gyomrom nem bírta valami jól. De már nagyon éhes voltam, gondoltam az a kis saláta elég lesz, hátha nem jön vissza, erre abban meg hal volt, amit utálok. Kár volt megennem……

A lényeg, hogy odaértünk épségben.

Azt mondta itthon a srác, aki állítólag a melót intézte, hogy a reptéren fog várni egy magas,vékony, barna hajú, nagyfülű pasas. Háááát, mit mondjak, kb. minden férfi így nézet ki. Több órán keresztül lestük az emberünket. Idegemben már a szemöldököm is befontam, hogy hogy lehettem ekkora állat, hogy hittem egy vadidegen pasinak? Mégis mit fogunk itt csinálni tök egyedül ha nem jön értünk? Nem vagyok százas. Mire végre megérkezett ő. És még a személyleírás is passzolt.

A reptértől nem tudom pontosan hány kilométeren keresztül kellett DJ Bobo-t hallgatni, de túl sokáig! Ráadásul full hangerőn.

Akkor derült ki, hogy a melóból semmi nincsen leszervezve, még az sem hogy hol alszunk aznap éjjel? Az első magyar csajhoz vitt, aki eszébe jutott.

Persze szépen lekapcsoltak pénzzel a házigazdáink, azért, hogy ajtón belül alhattunk a földön. Ezen kívül, használhattuk a fürdőt, de kaja már semmi. Oldjuk meg. Szuper! Nem baj, amúgy sem bírtam enni egy darabig. Éjjel ráadásul akkora bogarak sétáltak felettünk a plafonon, mint egy papucs. Be se mertem csukni a szemem. Nagyon féltem. Mi lesz ha rám esik egy?

Az összes kint lévő fiatal magyart megismertük három hét alatt ugyanilyen felállásban, mire kaptunk egy szobát egy szlovák csapatnál. A páromon kívül, öt pasival laktam együtt. „Élmény volt a köbön!” Mindig lesték mikor öltözöm és állandóan rám nyitották az ajtót, amiben természetesen rossz volt a zár. Tiszta ovi! De végre lett meló. Az első pár hónapban nem is volt szabadnapom. Annyira kikészült a vállam, hogy nem tudtam aludni. De örültem, volt munka. A fiúm nem tudott egy mukkot sem a nyelvből, plusz még itthon a srác a nyakunkba varrt egy másik ilyen észlényt, szóval nekem kellett az ő melójukat is intézni. Mindig hozzám osztották őket a biztonság kedvéért. Nyelv nélkül tele voltak szabadnappal, olyankor lazultak a medence szélén.

A majdnem egy év alatt amit kint töltöttem, szinte minden igényem az önbecsülésemmel együtt húztam le a wc-n. Rengeteg munkát vállaltam. Néha két műszakban is dolgoztam. Délelőtt és éjszaka. Fizikailag és lelkileg is megviselt nagyon. De a meló mellett, mindig másokkal együtt élni sem éppen szupi-szuper.

Egyszer két zakkant libával laktunk együtt. Állandóan bulit tartottak és mindig kinyírták a légkondit, (füstölt) pedig akkora volt mint egy szekrény. Totál nem érdekelte őket hogy mi is ott lakunk, sose kérdeztek, vagy szóltak semmiről. Szerencsére nem tartott sokáig, leléptek. Utána meg mi léptünk le.

Épphogy beértünk reggel dolgozni, amikor a híradóban a két tornyot mutatták, ahogy füstöl. Nagyon megijedtem…… Pedig nagyon messze laktunk tőlük.

Utána kezdtünk el gondolkodni a hazautazásról.

Aztán menet közben még volt szó róla hogy másik városban maradunk barátokkal, de a pasim nem bírta az apukája nélkül. Én még szívesen maradtam volna. Nem jutsz el minden héten a világ másik felére. Gyönyörű ország egyébként és nagyon tiszta. Ráadásul a legszebb részén élhettünk. :)

Annyi mindent megnéztem volna még! Mindenki nagyon rendes, segítőkész volt, soha nem bántak velünk külföldiként.

Az idő már nem volt ilyen kegyes hozzánk. Pont a hurricane season-t fogtuk ki. Csak egy kisebb hurrikán jött nagyon közel, ami így is elég rémisztő volt, de szerencsére csak egy napig tartott. Ennek köszönhetően viszont, mondták hogy ne lepődjünk meg ha a medencében, autó alatt, vagy az ajtónk előtt találunk reggel egy aligátort! Ömlött az eső minden nap. Naná hogy mindig akkor, mire végeztünk a melóval. :( Néha annyira esett, hogy nem láttuk a közlekedési lámpát.

Összegezve: Meglett amiért kimentem. De a mostani eszemmel el sem indulnék. Ez tuti! Főleg nem ilyen szervezéssel. Állati mázli, hogy ép bőrrel megúsztam. A mai napig össze teszem a két kezem, hogy nem evett meg aligátor, sem cápa, nem csípett meg mérges pók, vagy mart meg kígyó. Nem lőttek le, vagy raboltak ki, vagy el. Lehetett hallani durva sztorikat azért….. És még ki is fizettek. Legalábbis a legnagyobb részét. Hatalmas élmény volt, örülök hogy átélhettem. :)

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 0
Tovább
«
1234

Ms.Mordor

blogavatar

Miért Ms.Mordor? Mert őszinte vagyok. És az őszinteség általában fáj, ezért senkinek sem tetszik. A posztokat az élet írja egy sokgyerekes családról, akiket Németországba hozott a sors.

Utolsó kommentek