Az az igazság, hogy imádom a gyerekeim, nagyon szeretek velük lenni, itthon lenni, de van az a pont, amikor azt mondom: na most megyek szabira! Velem vannak huszonnégy órában, én vigyázok rájuk, mellette teszem a dolgom. Néha még éjjel is fent vagyok ha kell. De erről már írtam a „Nem produktum otthon lenni a gyerekkel!” című posztomban. Mi itt egyedül vagyunk ráadásul, senki nincs akire legalább egy órára rá lehetne őket bízni. :(

És persze külön nehezítő tényező a mindennapok mellé, ha otthonról kapok rossz híreket. Amiből idén jó sok jutott sajnos. Nem vagyok robot, nálam is van hogy szakad a cérna, fáradt, vagy nyűgös vagyok. Van olyan akinek nem? Ilyenkor van az, hogy hétvégén beülök egyedül a szobába és magamra zárom az ajtót egy órára, vagy csavargunk egyet. Ha itthon maradunk, néha olvasok, vagy rajzolok, de előfordult már hogy kirakóztam. Apától kaptam egy gyönyörű puzzle-t a tavasszal, amit vagy egy hónapig raktunk, néha ketten is, hogy végre kész legyen. (2000 db-os) Azt hiszem körülbelül tíz évre elég volt belőle. Találtok róla képet a facebook oldalamon.

Most hétvégén például, elmentünk a HÓBA! :) Imádom a havat, a hegyeket, főleg ha még tó is van mellette. Valami meseszép így együtt. A mostani célpont a Schliersee volt. Münchentől körülbelül egy óra kocsival. Mivel nem egy vészes távolság, ebéd után indultunk csak.

Nálunk a városban alig volt hó. Ami esett pénteken, annak a nagyja el is olvadt. De ahogy mentünk az úti cél fele, egyre hűlt a levegő és egyre nagyobb volt a hó! Naná hogy vittünk téli bakancsot, meg overált minden gyereknek. Persze volt nyarvogás hogy nem akarnak jönni. A nagyoknak már szinte semmivel nem lehet a kedvében járni, ráadásul ahogy nő a cipőméretük, úgy lesz egyre nagyobb a szájuk is! Hihetetlen! (vagy ez csak nálunk van így?) A kicsik meg azért visongtak, hogy milyen szupiiiiii, mikor érünk már oda, ugye lehet majd hóembert építeni!?

A képek magukért beszélnek, szerintem gyönyörű hely. (még akkor is ha bénán fotóztam, mivel közben egy-két gyereket húztam visszafele a víztől, hogy ne essenek bele!) Bár egy fénykép sose adja vissza az eredetit sajnos. A tóparton nagyon durván fújt a szél, én totálisan szétfagytam egyébként, de minden percét imádtam! A gyerekeknek sikerült nyakig megfürdeni a hóban, ami nem csak szép, de állítólag finom is volt. Pöttömkének sikerült meg is kóstolni. Emiatt egy szavam nem lehet, kiskoromban én ettem a környéken a legtöbb havat a gyerekek közül. Szegény vadkacsák meg végig jöttek utánunk kaját remélve, de ki volt írva, hogy nem szabad őket etetni. Szégyen, de kacsa kaja pont nem is volt nálam. :(

A buli után hazafele beültünk egy kávézóba, amit egy nénike vezetett. Gyönyörű fafaragással volt díszítve az egész helység, még a plafon is. Fincsi volt a tortája, kedves volt a kiszolgálás és ki is olvadtunk a meleg tejtől, teától. Vidéken amúgy itt is sokkal közvetlenebbek az emberek. Mire a gyerekek élénkülni kezdtek, indultunk haza. Megdicsérte őket a néni, hogy milyen szépen, ügyesen viselkedtek! :) Ritka pillanatok egyike…. Biztos befagyott a nagy szájuk, azért voltak olyan csendben. :) És a végén még a nagyobbak is megköszönték hogy elmentünk kirándulni, mert nekik is tetszett! Megbeszéltük, hogy legközelebb neylonzsákkal fogunk „szánkózni” valahol. Megmutatjuk hogy mi hogy csináltuk gyerekkorunkban! :) Az már mondjuk nem éppen most volt!

Mire hazaértünk, kipakoltunk, itt is elkezdett esni a hó!

És pár profi fénykép vegyesen. (ezeket nem én csináltam! :)

Kövess a facebook-on (Boszi) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

 

Köszönöm!