Az én tündérkéim

szerencsesprint

A minap elgondolkodtam azon, hogy milyenek lehetnek az igazi tündérek. Segítségem is volt hozzá, szépen összeszedve az összes kis mesebeli lény. Képekkel, fontosabb ismertetőjegyekkel, hogy ha összehoz eggyel a jósors, tudd kivel van dolgod.

De olyat nem találtam ami az én tündéreimre hasonlított.

Néha egyáltalán nem számítasz rá, abszolút nem vagy rá felkészülve, ő mégis találkozni szeretne veled. Te meg szóhoz sem jutsz a meglepetéstől, a pániktól az első percekben, …. napokban, ….. hetekben. Inkább halasztanád a találkozót. Miért éppen most? Annyi más terved volt, totál el vagy havazva, ezer fele mennél. Hogy – hogy pont most? És épp veled? Na neeeeee

Aztán valami lágyan megérinti, megcirógatja a szíved és eljátszol a gondolattal, hogy talán mégis jó lenne…. Mi van ha egész más mint gondolod? Lehet még jól is elsülhet a dolog? Ki tudja?

Kezdesz kíváncsi lenni, vajon milyen lehet? Egy igazi tündér……

Szőke, vagy barna, esetleg fekete a haja? És a szeme? Biztos hogy gyönyörű, de milyen? Zöld talán, barna, vagy égszínkék? Netán a haragos óceán színe? És az illata…..??????? Csakis mennyei lehet.

Vajon ő mit szól hozzád? Tetszel majd neki? Mi van ha benézte? Nem is téged akart? Csak véletlen az egész? Mi van ha meggondolja?

És a pároddal mi lesz? Hogy mondod el hogy egy igazi tündér kért tőled randevút? És ha el sem enged? Azt mondja nem mehetsz? Mondhat ilyet neked egyáltalán? Végülis neked van randid nem? Mi lesz ha féltékeny lesz? Bár az nem lehet, mégis csak egy TÜNDÉR. Kizárt hogy gond legyen. Nem lehet belőle probléma. Vagy mégis?

Most mi legyen?

El kéne mondani neki. Minél hamarabb, annál jobb. Túl leszel rajta, nem agyalsz tovább.

Sose izgultál még ennyire mint akkor. Jajjjj, mit fog szólni hozzá?

És kibököd. Nehéz volt, bele is izzadtál rendesen, tördeled a kezed, csavargatod a hajad és vársz, még mindig, közben már a körmöd is elkészült….., meg a vacsora,……… még most is vársz…..

Mi van már? Szólalj meg végre!

Szegényt közben leverte a víz, az élete pörgött le előtte milliószor. Annyi terve volt, annyi mindent szeretett volna még… Hogy lehetséges ez?

Na álljunk meg, nekem lesz randim vele!

De nem mehetsz egyedül! Hogy képzelted? Együtt megyünk!

Nyugi! Ha te is szeretnél gyere velem. Amúgy sem akartam nélküled menni, sőt, igazából pont kérni is akartam hogy kísérj el. Egyedül nagyon gáz lett volna, meg állati nehéz, meg tuti hogy ő is kíváncsi rád, te is kellesz neki. Mi van ha te tetszel majd neki jobban? És ha már találkozni akar velem / velünk, szerintem hosszabb távon is tartani akarja majd a kapcsolatot az elkövetkező sok – sok éven át.

Igazából addig fog tartani, amíg élsz, amíg élek, amíg a szívünk dobban.

Hogy mi lesz vele utána? Biztos hogy nagyon megszeret majd és állatira hiányozni fogunk neki, de ez az élet rendje. De! Szeretni akkor fog, ha mi is szeretjük. Ha törődünk vele!

Az kevés hogy enni, inni adunk neki. Babusgatni, pátyolgatni kell, vigasztalni ha szomorú. Tanítani, terelgetni, megmutatni mit hogyan kell, vagy érdemes. Fel kell készítenünk arra, hogy egyedül is boldoguljon. Számára teljesen új ez a világ. Mindent nekünk kell megtanítanunk neki. Hiszen elfogadtuk a meghívót! Ez a minimum, ha vállaltuk.

Lehet hogy fél majd, megijed, lehet hogy csalódás éri, nekünk ott kell lennünk hogy vigyázzunk rá, megvigasztaljuk ha kell.

És akkor is ha sikerül amit szeretett volna, ha boldog, ha éppen felfedezi a világot.

Lehet hogy lelilul a szánk, vagy full rojtos lesz a sok magyarázástól, mire megérti ezt az egészet, de akkor is megéri mert Ő minket választott.

Tündérrel találkozni ajándék az élettől. Meg kell becsülni, mert igazi csoda.

Van akinek sosem lesz ilyen szerencséje.

Van akinek többször is. (Mi pont azok közé a mázlisták közé tartozunk. :) )

És akad olyan is, aki nem akar vele, velük találkozni. Sajnos.

Mindenkinek magának kell döntenie mit választ. A miért - et is csak ő tudja.

És hogy hogyan alakul az első randevú?

Mindig másképp. Néha hamarabb is sor kerülhet a találkozóra. Olyan is hogy várni kell mert késik.

Van aki út közben gondolja meg magát és mégsem akar találkozni senkivel. Előfordul az is, hogy csak rövid időre jön. De a szíved viszi magával akkor is.

Néha kicsit ijesztő lehet az út mire meglátod őt. Néha fájdalmas. Nem. Igazából mindig fájdalmas….. és állati hosszú! De ha ott a párod és fogja a kezed, tudod hogy minden rendben.

Szerencsére az idő sokat szépít rajta……

De ha túl vagy a fájdalmon, a hosszú várakozáson és meglátod ŐT, tudod hogy megérte.

Sosem láttál szebb tündért életedben. Soha nem láttál szebb szemeket még, és az illata…. Egész nap szagolgatnád. A világon nincs hozzá fogható!

Menthetetlenül beleszerettél, elrabolta a szíved, amit soha nem ad vissza többé. Egyetlen mosolya bearanyozza a napod, egy érintése, ölelése gyógyír minden bajodra. És a legjobb, hogy a párodnak is jut belőle. Bőven kapjátok a szeretetét a nap minden egyes percében, amíg csak éltek.

Boldog vagy hogy itt van, hogy a randevú mellett döntöttél.( Még akkor is ha néha az őrületbe kerget.)

Érte kelsz fel reggel és mész mindig előre. Ő ad erőt, hogy mindig talpra állj ha elbuktál. Hogy kibírj bármit, mert tudod hogy ott van, számít rád. Tőled függ, te pedig onnantól érte élsz.

Szerencsés vagyok, mert több tündérrel is találkoztam. Sőt! Itt élnek velünk. Csak manapság máshogy hívjuk őket. Tudod hogy?

GYEREKEKNEK :)

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 0
Tovább

Mégis mit képzelnek?

Ma olvastam egy cikket. A címe : „ Egy csodás kisfiú emlékére…….” .

Bevallom őszintén, végig picsogtam. Én is anyuka vagyok, a gyerekekkel kapcsolatos dolgok mindig a szívembe találnak. Főleg ha ilyen végtelenül szomorú!

Egy ember életében a világ létező legfájdalmasabb dolga, ha a saját gyerekét látja betegen, látja ahogy szenved és minden igyekezete ellenére sem tud segíteni rajta.

Nálunk is van a családban olyan anya, aki elvesztette a gyermekét. Nem is egy. Mindegy mennyi idős volt az a gyerek, egy anyának mindig az marad.

A mai napig látni a szemükben azt a sose múló fájdalmat még akkor is ha mosolyognak, pedig hosszú évek teltek el azóta.

Az egyik fiúnak komoly szívbetegsége volt, szervátültetésre várt. Sajnos nem volt elég ideje megvárni.

A másik fiú nem érte meg a tizenhetedik életévét. Kilenc éves kora óta fájt a feje, néha hányásig is.

De a körzeti orvosa szerint csak szimulált. Még csak el sem küldte sehova kivizsgálásra, hogy mégis mitől fáj a feje hosszú éveken át. Elvette tőle minden esélyét. Mire mégis orvoshoz került, már menthetetlen volt.

És tudjátok ez az ami igazán dühít, ami mélységesen felháborít : Az orvosok hozzáállása.

Akinek nem inge……..

Mintha valahol útközben elveszne belőlük minden emberi érzés, mintha elveszítenék a szívüket.

Nem, nem azt várom hogy zokogva boruljon a vállamra és együtt sírjunk. Erről szó sincs. De ha kicsit erőt vennének magukon és legalább megpróbálnának egy kevésbé bunkó, lenéző hangot megütni, az mindenkinek jobb lenne. Ha nem csak egy név, egy betegség lenne a páciens a papíron, hanem egy ember?

Az egy dolog hogy a mai orvoslás már régen nem a gyógyításról szól és nem is hivatásnak, hanem jól fizető munkának választják. Már nem arra esküsznek hogy az életet védik, hogy segítenek, gyógyítanak?

De hogy még mellé hogy viselkednek a betegekkel……Na az a bicskanyitogató igazán.

Viszont a leglényegesebb dolgot elfelejti minden orvos!

Ha nincs beteg, nincs szükség orvosra sem! Belőlünk éltek! Ezért az a minimum, hogy emberként bánjatok a betegekkel.

Van olyan kultúra, ahol az a szuper orvos, akinek nincs egy páciense sem. Mert ő annyira jól végzi a dolgát, hogy mindenkit meggyógyít! Érdekes nem? Nálunk meg pont fordítva van. Miért?

Azt sem gondolom, hogy ez csak és kizárólag a pénztől függ. Volt már olyan hogy fizettem a dokinak, mégis ugyanolyan patkány módon viselkedett velem. Akkor minek fizessek?

Van akinek már a köszönés is megerőltető, mert annyira keveset keres szegény.

Szerintem nem ettől függ a dolog.

Eleve amit nem értek, minek megy orvosnak az, aki utálja az embereket? Főleg gyermekorvosnak aki a gyerekeket ki sem bírja állni? Mit gondol?

Mert apa és anya álma, hogy a csemete doktor legyen? Mehet ügyvédnek, akkor is kap doktori címet. Azért nem muszáj orvosit végezni.

De a másik baj nem is náluk, hanem nálunk betegeknél van. Az, hogy megengedjük hogy így bánjanak velünk!

Mert mi is elhisszük, hogy ők a valakik, az Istenek, akiknek akkora a hatalmuk, hogy meg tudnak gyógyítani. Hát nem. Sokszor nem sikerül. Sokszor nem is csak rajtuk múlik. És sokszor nem is akarják. Ha meggyógyul a beteg, oda a jól fizető vendég!

Én is ilyen voltam. Jajj, ő az orvos, ki vagyok én ahhoz, hogy ellentmondjak neki? Azt nem lehet. Miért nem? Ha hülye hozzá? Ha bunkó velem? Tán nincs másik orvos rajta kívül? De van!

Én is vártam a folyosón ülve órákon át a fiammal két hetes korától kezdve. Én is etettem a gyerekem antibiotikummal majdnem egy évig szünet nélkül. Feküdtem vele kórházban. Hagytam hogy a doki mindenféle szutyoknak elmondjon, mert azt reméltem hogy majd ő lesz az, aki meggyógyítja a kisfiam.

Aztán berágtam. Nagyon.

Mi az hogy így viselkedik velem / velünk? Mi az hogy még csak meg sem vizsgálta rendesen? Mi alapján mondja biztosra hogy ilyen baja van? Még a férjemmel is összevesztem, mert azt mondtam: nem mérgezem a gyerekem tovább a gyógyszerrel, mert szerintem nincs olyan baja. Azt mondta nem vagyok normális.

Elvittem másik orvoshoz. DE! Engedélyt kellett kérnem a doktornőtől, hogy elmehessünk! Mégis, kinek képzeli magát? Vérlázító volt az egész.

És mi történt? Kiderült, hogy a gyerekemnek soha NEM volt húgyúti fertőzése, amivel kezelte az az állat. Ha egyszer is vette volna a fáradtságot és rendesen megvizsgálja, azonnal kiderül hogy csak egy kis fityma szűkülete volt, amihez nem kell antibiotikum. A másik doki meg engem vont kérdőre hogy miért tömtem a gyerekem gyógyszerrel, ha soha nem volt beteg? Ami azért vicces nem? :( Az első két telünk azzal telt, hogy folyamatosan ügyeletre jártunk tüdőgyulladás gyanúval, meg hörghuruttal, mivel a kicsinek gyakorlatilag nem volt immunrendszere a gyógyszerek miatt. Vajon mi lett volna ha tovább járunk hozzá? ÁÁÁÁÁ Nem is akarom tudni.

És mindezt miért? A vastag borítékért csinálta. Azt hitte ha hülyére ijesztget, majd hordom zsákszámra a pénzt. De mire? Jutalom annak jár, éppúgy ahogy a tisztelet is aki megérdemli!

És vajon mit éreznek ezek a fajta orvosok, amikor elrakják a pénzt, de nem tettek érte semmit?

Amikor a nénike a kenyérre valót adja oda, mert azt reméli hogy segít neki meggyógyulni?

Amikor egy anya a család havi pénzét adja oda remélve hogy a gyereke megkapja a szükséges ellátást és lesz esélye még élni?

Amikor a szemedbe mondja hogy minden rendben lesz, jó kezekben vagy, közben tudja hogy esélyed nincsen, csak a pénzed csalja ki tőled?

Amikor tudja hogy szükséged van rá, mégis elveszi és odaköpi hogy ez csak kávépénz?

Amikor megtehetné hogy segít, de mégsem teszi?

Vajon hogy néznek ezek az emberek a saját szemükbe a tükörben? Nem hányja el magát a saját látványától?

Nincs értelme tovább ragoznom, hiszen mindenki tudja miről beszélek. Ez a mai egészségügy és nem csak Magyarországon.

Ráfogjuk a pénz hiányára, meg hogy fáradtak. Én is az vagyok, más is. Akkor mindenki legyen szemét? Pedig az hogy valaki mennyire emberséges egyáltalán nem ettől függ.

Ha ezeknek az embereknek dupla ennyi lenne, akkor is ugyanolyan bunkók lennének, vagy még rosszabb. Így is mindenhatónak képzelik magukat, pedig ahhoz elég messze vannak.

Tényleg annyira fájna ha érző embernek tekintenék a betegeket?

És itt jegyezném meg azt is, hogy léteznek rendes, kedves orvosok, akik szívből végzik nap mint nap a munkájukat, hivatásukat és tényleg segíteni akarnak. Őket becsülöm, tisztelem. Csak sajnos nagyon kevesen vannak.

Mi pedig, ha nem állunk ki magunkért, a gyermekeinkért, a családunkért a bajban, akkor ki fog?

A kisfiú családjának pedig a legőszintébb részvétem.

(A cikket megtaláljátok a tudasfaja.com -on "Egy csodás kisfiú emlékére.....")

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

Ha valaki szeretné elmondani a saját történetét, tapasztalatait, ide elküldheti : msmordor.levelek@freemail.hu

Természetesen pozitív leveleket is várunk.

 0
Tovább

Suli Németországban

Idén szeptember 12-e volt az ominózus nap amikor kezdődött.

Mielőtt bárki felkapná erre a fejét, itt a gyerekek végigjárták a júliust is. Szóval, összesen hat hét volt a szünet. Mire megunták volna a lazulást, újra az iskolapadban ültek. :(

A legnagyobb gyerkőcünk itt kezdte el a sulit.

Mint miden anyuka, én is totál be voltam tojva tőle. Nem elég hogy elsős lesz, még ráadásul tök idegen országban, egy csomó idegen gyerekkel, akiket nem is ért, nem tud velük kommunikálni. Mi lesz vele?? Ráadásul az iskola előtt egy héttel költöztünk ki. Semmit nem tudtunk arról hogy mit kéne vinni, hogy néz ki az első nap, egyáltalán mi a menet. A suliban beíratkozás után sem lettem okosabb. Csak annyit mondtak hogy ne aggódjak a nyelv miatt, itt minden gyerek külföldi! Tessék? Minden gyerek? Akkor ez nem Németország? Év végére egyébként tök jól beszélte a németet. Bár ez nem a suli érdeme. A napközié! Azt majd egy másik posztban mesélem el.

Az a gyerek, aki betölti október 1 – ig a hatodik életévét első osztályba mehet. Ha megfelel az iskola alkalmasságin. Mostanában a nyelvre vannak leginkább kihegyezve, pont a külföldiek miatt.

Itt hagyományosan a legelső nap az iskolatáska mellett, schultüte – vel mennek a gyerekek. (Én csak fagyinak hívom, mert tök úgy néz ki.)

Ez arra hivatott, hogy a szülő által telerakott cuccokkal becipeli a gyerek az iskolába, aztán meg haza. Némelyik „fagyi” akkora mint a gyerkőc! Lehet benne édesség, sulicucc, vagy játék. A suliban azon kívül hogy arrébb rakják, semmit nem csinálnak vele. Csak a kölök szenved a kíváncsiságtól... totál értelmetlen szerintem. De mivel ez a szokás, illik mindenkinek vinni.

Itt nincs évnyitó sem évzáró, nem kell kiöltözni soha. Nem tartanak ünnepeket sem. Az aulában, vagy a tornateremben elmondják az elsősöknek hogy ki lesz a tanítónéni, ki melyik osztályba kerül és viszontlátás. Mehetsz érte két órával később.

Az első pár hét arról szól, hogy hordják a papírokat haza, hogy mire mennyi pénzt kell betalicskázni. Még jó hogy elméletileg ingyenes a suli…. Egyébként évről – évre érezhetően többe kerül. Évente megkapjuk a listát hogy mit kell megvenni. Még azt is hogy milyen márkában. Persze mindig a létező legdrágább és tuti hogy amit kér a tanár, azt a környéken nem árulják.

A legnagyobb kedvencem, hogy itt még a tintapatronos töltőtollat erőltetik. És az nem jó aminek a patronon van a hegye, az kell, aminek „A” tolla van. Persze abból is csak minőségit szabad venni. Az árát inkább hagyjuk is, meg hogy mennyibe kerülnek a patronok hozzá.

A könyveket adják, azt év végén szépen tisztán kell visszaadni. Ez tetszik, okos ötlet.

Az első osztályban egyébként nem sok minden történik. A betűket nyomtatott formában tanulják meg írni, majd csak év végén kezdik fonalírással is. Tehát, kétszer szívatják őket vele. Megtanulnak húszig számolni. Ennyi.

Második osztály végére zongorázzuk le azt, amit otthon elsőben. És szintén másodikban kezdenek a töltőtollal írni. „Szerettem”. Néha nyakig tintásak voltak. Minek ilyen kicsiknek ezt erőltetni? Főleg ha nem jól nyomja bele a patront a tollba, úszik minden!

Harmadiktól új tanárt kapnak, ő van velük negyedikben is. Itt már szigorúan nézik a jegyeket, mert az alapján választhat sulit. Persze elméletileg bárki mehet bárhova ha a szülő nagyon akarja, de ha nem hozza a szintet, év végén úgyis kivágják onnan. Kereshet másik sulit. Egyébként csak a környékbeli iskolákba veszik fel a gyerekeket. A város távolabbi pontjára hiába is jelentkezne, esélytelen. Ez viszont nem gond, rengeteg suli van.

A legnagyobb gyerekünk most kezdte a hatodikat. Az általános iskola négy osztályból áll, tehát ő már középsulis. Amit én nem tartok jó ötletnek, mert mire összeszokna egy osztály, már vége is. Berakják őket a nagy kamaszok közé, egy tök más iskolába. Ők még köztük nagyon kicsik. Mire itt megint összeszoknának, ki kell találni, hogy ki merre szeretne tovább tanulni. Akkor megint mindenki másik osztályba esetleg iskolába kerül. Ez nagyon gáz. Ide – oda cibálják őket.

Általános iskolában akkor van csak ebédlő, ha ott a napközije is. Egyébként nincs. Napköziket külön kell keresni. Mindenki magának visz tízórait. Amin egyébként teljesen kiborultunk, az az volt, hogy a gyerekek az udvaron ettek. Elsősök! Nem a popsin ülve a teremben. De ez is akkor derült ki, amikor egyik nap a fiam éhesen jött haza. Kérdeztem miért nem ette meg a kaját? Azt mondta: mert hideg volt, ömlött az eső, neki nagyon fázott a keze és elejtette a szendvicsét. Mert te az udvaron ettél? És miért? Mindig ott kell, ott a kajaszünet és minden nap ki kell menni, ha esik, ha fúj, ha hóvihar van. Erre nem tudtam mit mondani. Bementünk a suliba.

Az igazgató néni is ezt mondta, itt ez így működik. Kérdeztük hogy ő szeretne – e kint enni az esőben állva? Azt mondta nem. Érdekes! De a gyerekeknek ott kell. A következő évben már bent ettek a teremben. :)

Kötelező napközi nincs és az elsősök legkésőbb negyed egykor jönnek haza. De olyan csak kb. heti kétszer van, egyébként meg fél tizenkettőkor van vége. Sport is heti kettő – három van. Harmadiktól kötelező úszással.

Nincsenek tíz perces szünetek az órák között. Egy nagy szünetük van, tíz után egy fél óra.

Az órán fel szabad állni, ki szabad menni wc-re, gyakorlatilag olyan mint a nagycsoport az oviban. Reggel nyolc után még lazán sétálnak a gyerekek az utcán, nem kapkodnak. És a fegyelmezést sem erőltetik. Meg is látszik a gyerekeken….

Szóval a suli inkább hasonlít egy szabadidőközponthoz, mint iskolához. Semmi köze nincsen az otthoni túlerőltetett görcsöléshez. A nagyfiam már írtam, hatodikos, de még sose látott törteket például. Bár a tesztektől sincsenek beparázva, nem ijesztgetik őket velük. Nem kell verseket tanulni fejből sem és kötelező olvasmányok sincsenek. A gyerekeket nem feleltetik, főleg nem egymás előtt.

Én nem mondom hogy ez itt jobb. Mert nem az. Szerintem kicsit lazára veszik a figurát. Sőt! Az otthonira sem mondom hogy jó, mert az meg túlzás. A kettő között lenne ideális leginkább.

Mostanában olvastam, a „német szigort” emlegette valaki. Annak itt már a nyomait sem találod!

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 0
Tovább

Ha hiszel benne........ működik

szerencsesprint

Vajon tényleg elég ennyi is hozzá? Csak hinnem kell?

Nem tudom, ebben én is kezdő vagyok.

Nem emlékszem pontosan a napra amikor a legelsőt találtam.

Arra viszont igen, hogy a legnagyobbal voltam pocakos. Sétálgattunk valahol, élveztem a napsütést, meg küzdöttem a hajammal, mert állatira fújt a szél. Megbotlottam, de szerencsére nem estem el. És ahogy lenéztem, ott volt. Azt hittem rosszul látok. És tényleg az volt. Szép, egészséges négylevelű lóhere. Sose láttam előtte igazit.

Nyilván tudtam én is hogy a babona szerint szerencsét hoz, csak nem igazán hittem benne. Mindenféle babonában nem hiszek most sem. Sőt.

Mint például a fekete macskás. Nekünk volt több kormos macskánk is. Semmi különös, olyanok voltak mint bármelyik cica. Viszont az utcában élő más nemzetiségű család, állatira parázott tőlük! Ez akkor derült ki, mikor hazafele igyekeztem a kiscicuval. Kint állt a kapuban a mami. Kérdezte mi van a dobozban? Én meg megmutattam. Annyira megijedt szegény….. nem tudtam hogy félnek tőle. Azt mondta haza ne vigyem, mert a fekete macska a sátán. Akkor még azt sem tudtam, hogy én vagyok az. Anyósom csak később árulta el nekem. :) :) („Anyóska megmondta” című írásból megtudod miért)

Viszont arra gondoltam, ha már találtam azt a lóherét, ki kell próbálnom hogy működik -e!

És láss csodát, simán nyertem a sorsjegyen. Nem volt durva összeg, pár ezer forint, de nagyon örültem. Sose nyertem előtte semmit. Onnantól én is a fanatikusok táborát erősítettem.

Igazi babona – liba lettem. Szépen kipréselve ráragasztottam egy kis papírra és a pénztárcámban hurcoltam mindig.

Egészen addig, amíg be nem törtek hozzánk egy hajnalban (amikor mi otthon aludtunk) és el nem vitték a pénztárcámmal, iratainkkal, meg minden egyéb mozdítható értékünkkel együtt.

A nagymamám, aki egyébként világ életében full negatív volt, még be is szólt, hogy frankón szerencsét hozott a lóherém. Ja. Csak nem nekem. Milyen jó hogy a pénztárcámban volt, így a betörőknek lett mázlija! Mert természetesen nem lettek meg soha.

Persze addigra már több négylevelűm is volt, de őszintén mondom, nagyot csalódtam az egészben. Erre megkaptam másoktól hogy rosszul állok hozzá. Nézzem a pozitív oldalát a dolognak! Tessék? Hol lehet ebben bármi pozitívat találni?

Viszont bármerre mentem, mindig az utamba akadt egy – két négylevelű. Úgy voltam vele, ha már ennyire ragaszkodnak hozzám, legyen. Mindig hazavittem mindet.

Szépen szaporodtak a fiókban.( Nem raktam többet a pénztárcámba!) Mikor kinőtték a fiókot, kiraktam a falra.

Azóta nem is tudom, talán hobbi is lett belőle. Nyitott szemmel járok és szinte mindig találok eggyet, kettőt. ( titok: de ha találtál eggyet, legtöbbször van mellette másik is :) )

Ez persze nem azt jelenti hogy nagyítóval hason kúszva fésülök át minden füves részt ahol lóherék nőnek. Csak én a lábam elé is nézek. Ennyi.

És ha belegondolok, általában jól alakultak a dolgaink. Bár azért szoktak kétségeim támadni, például mikor a férjem törött állkapoccsal jött haza a fogdokitól. (olvasd el az erről szóló posztokat a részletekért)

A gyerkőcök voltak édesek, amikor az utcán találtunk egy nemesített négylevelűt. (amiről képet a facebook oldalamon találsz) Egy picike kis hagyma volt, egy darab levéllel. Egy nénike gyomlálta a virágoskertjét és mikor összeszedte a szemetét, elszórta a járdán. Mire mi visszafele jöttünk, már a néni sem volt sehol. A kicsik mondták hogy haza kell hozni, meg kell menteni szegényt. Legyen. Elfér az erkélyen.

Ott örvendeztek, hogy: anyaaa, most már itt a szerencsénk! :) Kis cukikák. Ők biztosak benne hogy innentől kezdve nagyon szerencsések vagyunk. ;)

Azóta szépen nő, már öt levele is volt. Bízunk benne, hogy jövőre többen lesznek. Csak kibírja a telet.

Egyébként ha engem kérdeztek, teljesen mindegy hogy valaki mire fogja hogy az szerencsét hoz. Csak az a lényeg, hogy elhiszi hogy működik.

Nekem volt már szerencse bugyim, zoknim, felsőm, táskám, meg akármicsodácskám is. Mindig működött. Mert ráfogtam hogy attól lesz szerencsém. Nyilván nem a zokni miatt, hanem mert elhittem hogy sikerül.

Van aki az univerzumban bízik, más Istenben, meg a saját vallásában. Van aki csak saját magában. Megint mások a hála erejében, a pozitív gondolkodásban vagy a lópatkóban, esetleg a kéményseprőben. Kinek mi a szimpi. Pont nemrég láttam a babonákról egy filmet. Nem is emlékszem pontosan, talán a „Babonáink eredete” volt a címe? Mindig is voltak babonák. Az embereknek kell valami, amitől várhatják a csodát. Érdekes film egyébként, nekem tetszett.

A kedvenc történetem a babonákkal : a nagymamám mindig rám szól hogy pénteken nem szabad mosni. Mindig nevettem ezen, erre ő újra és újra elmeséli, hogy: Jóska bácsiba belecsapott a villám, mert pénteken mosott ruha volt rajta. Az persze nem játszik, hogy egy nagy kaszát cipelt a vállán…. A ruha miatt volt és kész. Hogyne. :)

Nekem most a négylevelű lóheréim a kis szerencsehozóim. Kint vannak a falon most is, hogy mindig lássam és mindig emlékezzem rá. Nemrégiben egy négylevelűs gyűrű is csatlakozott a csapathoz erősítésnek. Az én kis „drágaszágom”.

Van aki szerint azért vagyok szerencsés, mert találtam őket. :) Mert ő soha életében nem talált eggyet sem.

Az élethez egyébként kell hogy tudd, hogy elhidd, neked is sikerül. Mindegy mire fogod rá, csak bízz benne hogy segít.

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 0
Tovább

A fogorvos törte el a férjem állkapcsát II.

Íme a folytatás:

Az év vége elég trágyára sikerült, reméltük hogy az idei annál csak jobb lehet. Még a gyerekek várva várt bulija is sztornózva lett, kinek van kedve így hozzá?

Volt kis szomorkodás miatta, de szerencsére elég nagyfiúsan fogadták, megértették hogy mi a helyzet, nem volt gond. Megbeszéltük hogy kárpótoljuk őket valamivel, ha apuka jobban lesz.

Sajnos elég lassan gyógyult, főleg hogy gyakorlatilag egyetlen napot pihent itthon. Pont akkor a melóban is helyzet volt, be kellett mennie.

Kedden jött haza valahogy dél körül ( öt napot volt bent) és kettőkor már ment a munkahelyre.

Apának kellett helyt állni. Elég rosszul jött ki, mert rengeteget kellett telefonálnia, beszélnie, neki meg pihentetni kellett volna az arcát.

Szerdán tudott itthon maradni, de akkor meg a fül – orr – gége volt becélozva, ott derült ki hogy miért nem kap levegőt az orrán napok óta. A kórházban ugyanis elfelejtették mondani neki, hogy pontosan mi történt vele.

Hosszú hetekig voltak a gumik is fent (kb. négy hét, de sokkal többnek tűnt) összeszorított fogakkal tudott csak beszélni, az evést meg nem is részletezem. Nagyon nehezen ment. A gyerekek variáltak, mert mindig rájuk van szólva a szürcsölés miatt. Engem konkrétan ráz tőle a hideg. De apának akkor miért szabad? Neki sem szabad, de nem tud máshogy. ….. na akkor meg jó nagy vihogás lett belőle.

Valahogy január vége fele szedték ki a szemfogaitól a kis csavarokat. Attól félt nagyon. Meg én is.

Poénkodtunk is itthon, hogy vigye az akkus csavarozóját, úgy hamarabb végeznek…….

Kiderült, hogy nem is volt olyan hülye ötlet, mert a dokikám, kis csavarhúzóval csavargatta ki mind a négyet. És nagyon hosszúak voltak. Lett belőle rosszul lét. Basszus.

Egyszer még visszament utána, mert az állkapocs ízülettel volt gondja, fájt neki, de nem tudtak hozzászólni, annyit mondott a doktornő hogy semmi baja. Apa meg mondta hogy de akkor is fáj! Erre a doktornőci besértődött és egy másik dokit küldött be. :) Azzal se jutottak előrébb, mivel ő sem tudta bemagyarázni hogy kutya baja, ha egyszer érzi hogy szar. Mondja meg akkor miért fáj!

Az orra időközben meggyógyult, de a röntgenen látszik, hogy hiányzik belőle néhány alkatrész……

Mire túltettük volna magunkat az első műtéten, már ott lebegett a másik a levegőben. Attól már előre paráztunk. Kinek hiányzik ez még egyszer?

Meg azért apa sokszor emlegette a doktornénike egész famíliáját. De nem hálával és szeretettel! Főleg ha bele nyilalt, vagy fájt neki. Ráadásul olyan, mintha nem múlna el az érzéstelenítő hatása. Azt mondták azért, mert elszakadt az állkapcsában az idegszál. De állítólag a gyógyulás jele ha néha beleszúr, vagy jobban bizsereg. Reménykedünk.

Hamarabb jött a június mint vártuk. A hónap elejére kért időpontot, amikor suliszünet volt. (mert itt a suli július végéig tart, ezért Pünkösdkor van még két hét szünet)

Most csak két napos móka volt, nem bántották az orrát és kiszedték a másik oldalon is a bölcsességfogát. Ezzel szerencsére nem volt annyi gond mint az előzővel. Az sem baj hogy csak két napot volt bent, (bár ott nyugisabb kicsit) mert itt a kórháznak tíz eurós napidíja van. Kivéve a gyerekeknek, meg ha szülni megy anyuka.

A titániumot amit kiszedtek, megkapta ajándékba. Azt mondta a beteghordó srác, hogy frankó kulcstartó lehet belőle. Na persze….

Csak a zárójelentést kapta meg, de mikor a röntgenre battyogott a paksamétával, bele tudott olvasni a papírokba. Szépen, percre pontosan le van írva hogy mikor mit csinálnak a beteggel.

Itt olvasta apuka, hogy az első műtétnél ugye az orrába nyomták a csövet. De! Mivel nem ment le elsőre, másodjára, még harmadjára sem, úgy gondolták a fene egye meg most már ne vesszen kárba a meló, lenyomták negyedjére. Az meg nem gáz hogy közben belefullad a saját vérébe.

Oda is írták, hogy a következőnél nem szabad az orrába nyomni a csövet, de ha nem kéri külön, megint úgy csinálják! Még jó hogy előre le kellett ülni az altató orvossal megbeszélni a műtétet. Akkor kereste meg a papíron a doki, hogy tényleg rá van írva.

Egy a lényeg, hogy túl vagyunk rajta. Szörnyű volt az egész.

Mert ez nem csak neki volt rossz, nem csak őt viselte meg, hanem minket is.

Látni ahogy szenved és nem tudsz neki segíteni, látni hogy milyen az arca, hogy mennyire mérges az egész miatt és enni sem tud egy jót, az igenis másokat is megvisel.

A mai napig haragszom a zakkant picsára, mert nagyobb volt az arca és nem látta be hogy kevés ahhoz, hogy kihúzza azt a fogat. Pedig csinált röntgent előtte. Azt mondták a kórházban, hogy simán mondhatta volna hogy nem megy, menjen be a szájsebészetre. De ő nem! Ő megmutatja! Vajon az én fogammal, arcommal mit csinált volna? Fele akkora vagyok mint apa, ráadásul tök vékony madárcsontjaim vannak.

Ha a gyerekorvoshoz megyek, mindig eszembe jut az egész, minden alkalommal végigfut a hideg a hátamon, főleg hogy tudom hogy bármikor összefuthatok vele az épületben. Nem akarok. Utálom.

Persze neki ez nem számít, nem neki fájt, nem neki kellett végigszenvedni ezt az egészet.

Még azt sem látta be, hogy elb.szt. ! A mai napig dolgozik mintha semmi nem történt volna.

Tudjátok ha hülyeséget csinált volna, vagy baleset éri, az egy dolog, na de így! Ez teljesen más.

Eleve mindig kiakasztott, hogy ha orvos hibázik az belefér, de ha más bénázik a melóban, akkor azonnal kuka, mehet a fenébe. Mert emberek életével szabad szórakozni, az nem érdekes. Így jártál és kész.

Arról meg nem is beszélve, hogy ha egy éven belül nem gyógyul meg az idegszál, amit ugye ő szakított el, akkor maradandó problémát okozott, érzéketlen marad a szája. Köszi szépen.

Egyedül a gyerekeknek „tetszett” , mert totál ki voltak nyúlva tőle, hogy apa milyen cool, mert robot lett. :) Csak apa nem élvezte annyira. :(

Sokszor voltam már fogászaton, mindig is becsültem a fogorvosom. És bevallom őszintén, még soha az életben nem jutott eszembe hogy ekkora szívás is lehet egy foghúzás. Senkitől sem hallottam ilyet. Egészen idáig.

Ezek után tuti biztos hogy maradok a saját dokimnál.

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 

 0
Tovább

A fogorvos törte el a férjem állkapcsát

Most kiderül, hogy miért ő a „kedvenc” doktornőm!

Őt emlegettem a „Külföldi szarházi”című posztomban. :( A mai napig övé ez a titulus.

Három éve költöztünk ebbe a lakásba. Mivel a város másik felében laktunk, elölről kellett kezdeni a keresgélést. Körzeti orvos, gyerekdoki és persze fogászati rendelő.

Azért esett a választásunk erre a praxisra, mert náluk volt a közelben egyedül gyermekrendelés is.

Itt külön kéri a biztosítónk az éves ellenőrzést, muszáj volt itt is keresni valakit. Ha nem jelentkezel minden évben, jön a levél hogy menni kell. Egyébként otthon szoktunk ellenőrzésre menni a fogdokinknál. Lassan húsz éve járok hozzá, meg vagyok vele elégedve, mindig szépen dolgozott, rugalmas, rendes és mindig jut időpontja nekünk.

Nekem a fogorvos egyébként olyan mint a nőgyógyász, nem engedem meg akárkinek hogy hozzám érjen. Főleg ha még csak nem is szimpi. Mégiscsak a számban matat.

Az első alkalommal amikor mentünk, az asszisztens nyanya elég flegma volt. És a legkevésbé sem kedves. Morgott is, hogy nem vagyok perfekt, bár ennek ellenére mindent sikerült kitölteni, aláírni. Még fel is szaladt a szemöldököm, amikor odatolta a papírt hogy írjam alá, hogy az időpontot huszonnégy órával hamarabb le kell mondani, mert ha nem, sok – sok eurót kell fizetnem. (pontos összegre nem emlékszem, ezért nem írom ide) Kérdeztem is hogy mi van? És ha önhibámon kívül nem tudok jönni? Akkor így jártam. Szupiiiii! Ilyennel másik rendelőben még nem találkoztunk, totál ledöbbentem rajta és nem is volt szimpatikus.

Szerencsére egy nagyon kedves kis fiatal dokibácsihoz kerültünk. Örültem is hogy milyen szépen beszél a gyerekekkel és milyen türelmes. Kifele már a nénike is egészen aranyos volt. A gyerekek kaptak ajándékot, mert nagyon ügyesek voltak. Először szerintem a kölkök létszáma miatt kapott sokkot, meg hogy szétkapjuk a rendelőt. ( itt a gyerekeseknél nem gyakori hogy rászólnak a lurkókra)

Tavaly év végéig nem is volt gond. Szépen jártunk hozzájuk, mindenki rendes volt és kedves. Még külön odajöttek néha hízelegni is. Sokan vagyunk, sokat fizet utánunk a biztosító évente kétszer! Mivel külön elmagyarázták hogy mennyivel jobb, ha félévente megyünk. Igen. Főleg nekik, mert dupla pénz. Egyébként én is a megelőzés híve vagyok, ezért mentem bele.

Akkor mondta a férjem, hogy elmegy és kihúzatja a bölcsesség fogát, nem akar tovább kínlódni vele.

Csodálkoztam is. Már évek óta halogatja, mi történt hogy csak így hirtelen meggondolta magát?

Reggel ment, estére kapott is időpontot. De csak mert azt mondta hogy fáj. Napközben rákeresett a dokinénire a neten, elég jókat írtak róla, de azt is megjegyezték hogy el van szállva magától. Este még az asszisztens nő is biztatta hogy nagyon jó kezekben van, ne parázzon, a főnökasszonyhoz kerül. A nőci egyébként elég termetes asszonyka, minden irányban.

Én izgultam helyette is.

Eleve otthon mindenki azt mondta, no meg itt is, hogy a bölcsességfognak nem állnak csak úgy neki, az szájsebészetes történet. De gondoltam megint túlparázom, nem lesz itt gond.

Este mikor hazajött, nem is látszott rajta semmi, még nagyon bedagadva sem volt az arca. El volt zsibbadva, nem érzett semmit. Annyit mondott, hogy durván birkózott vele a doki, és majd szétszaggatta az arcát. Nyüsszögött is, de a banya nem zavartatta magát. Meg hogy kicsit bunkó volt, igazat írtak róla.

Reggel, mikor a gyerekekkel készültünk a suliba, mondja apa, hogy valami itt nagyon nem fasza, nem passzolnak a fogai, valami nem jól áll és hallja hogy recseg – ropog az egész, meg alig aludt valamit, mert állatira fáj. Na akkor már be is volt dagadva a feje, de nagyon. Én még próbáltam nyugtatni, hogy hátha nem, csak még friss az egész, gyógyulnia kell.

Együtt mentünk a fogorvosig. Én beültem a kicsivel a gyerekorvoshoz, apa meg felment a fogászatra.

Mire bejutottunk a vizsgálóba, jött is hogy a papírokra vár még, aztán megy tovább. Csinált megint egy röntgent a doki, eltört az állkapocs, már telefonáltak a kórházba, még ma műtik délután.

Szerintetek?

Basszus, nagyon mérges lettem. A francba a zakkant libával. És még ő bunkózott apával, hogy miért nem húzatta ki tizenhét évesen, akkor nem járt volna így! Miért nem ment időben! Szerinte a férjem a hibás. Mi van? Annyit sem mondott hogy bocs.

Mire mi végeztünk a gyerekorvosnál, apa már a kórházban volt. Én is akartam menni, de azt mondta ne menjek. Látogatni se. Nem fogadtam szót. Egyébként itt nem „divat” a folyosón stresszelni a hozzátartozóknak a műtét alatt. Haza is küldik a rokonokat. Ha valami van, telefonálnak. Te meg parázz otthon.

Kettő körül ment be a műtőbe. Kettő kis platina lap és tizenkét csavar került az állkapcsába. Plusz négy csavar előre a szemfogaihoz, hogy a csont jól forrjon össze, ne mozduljon el semmi. Azokat elől gumikkal húzták össze. A műtét pénteken volt, kedden jöhetett haza.

A pici lányom megijedt amikor először meglátta az apját, mert annyira be volt dagadva az arca.

Ráadásul elbénáztak valamit a műtétnél, úgyhogy két napig ugráltak körülötte, mert az orrába dugták le a csövet a lélegeztetéshez és nagyon vérzett.

A kórházban egyébként azt mondták az állkapocstörésre, hogy „nem ritka” az ilyesmi…… köszi!

Nem tudott enni hetekig, érzéketlen a szája, még mindig, az orrával fül – orr – gégére kellett menni utána, mert teljesen szétbarmolták a rendszert. És már akkor mondták hogy készüljön, fél év múlva ki kell szedni a fémeket, nem maradhat annál tovább bent.

Mindezt karácsony előtt kb. két héttel.

Frankó volt az ünnepünk…… A nagy kajálásnak lőttek. Ő nem tudott enni, mi meg nem akartunk előtte szolidaritásból. Nem is nagyon volt étvágyunk.

Egyébként a doktornénike utána sem izgulta túl, az asszisztens néni telefonált, hogy segíthet - e valamit, de apa nem volt éppen jókedvében, (nem kell különösebben csodálkozni rajta) közölte hogy már épp eleget segítettek, köszi.

Én az összes időpontunkat töröltettem a műtét utáni héten. Pedig már épp össze cimbiztünk az asszisztens nénivel…...

A többit majd legközelebb.

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 

 0
Tovább

Három és fél hónapig palacsinta?

A lepkehimlős sztorik folytatása.

(Megtaláljátok lejjebb az előző kettőt.)

Mivel itt a gyermekorvos magasról letojta a problémánkat és magánúton nem lehet sehova sem menni, más útvonalat kellett keresnünk.

Felhívtuk az összes környékbeli gyermek kórházat, hogy ez van, mi legyen? Össze – vissza irányítottak, hogy ide – meg amoda kell telefonálni, nekik nincs olyan osztály, meg bla – bla.

Tipikus. Egyetlen kórházban mondták hogy bemehetünk, de fel kell vegyenek osztályra pár napra, még egy laktózteszthez is. Na és ide is kellene a gyerekorvostól papír, ami nincs.

Arra én mondtam hogy nem! Itt a többi gyerek, suli van, se nagyszülő, se más aki vigyázna rájuk, apa meg nem tud csak úgy eljönni a melóból. Bukta.

Gasztroenteorológushoz csak úgy nem mehetsz, beutalós, időpontos a történet. Azt meg a gyerekorvos megint nem ad. Mert szerinte semmi baja a gyereknek.

Magándoki meg itt a környéken sincs, de még lehet hogy az országban sem.( de a vastag borítékot se kell betolni előre az ajtón mint otthon ha orvoshoz mész!)

Más a rendszer.

Bementem a biztosítóhoz is, hogy mondjanak valami okosságot erre a történetre, de a pasi csak pislogott. Váltsak orvost. Jó! Éppen az ötödiknél tartunk és a többi még ennél is hülyébb volt. Bár ebben van költözés miatt váltás, meg helyettes orvos is.

Addigra egyébként már a hasmenés el is múlt, a kopasz foltokban újra kezdett nőni a haja. Én meg reméltem hogy a történetnek itt a vége. De a kisördög csak piszkált, szerettem volna a végére járni, biztosra menni.

Mivel közeledett a nyári szünet, úgy gondoltam hogy otthon keresek egy dokit, aki megnézi a lánykát. Úgyis otthon leszünk pár hetet, legalább magándokihoz be lehet jutni. Akkor jöttek ki a pöttyök. Mivel nem tudtam hogy allergia és a gyerekorvosunk is a lepkehimlőt erőltette, azt hittem egy laktózteszttel megússzuk.

Viszont a pöttyök nem múltak el. Csak a hetek teltek, a kiütések maradtak.

Néha volt fél nap, vagy talán egy egész is mikor szép tiszta volt a bőre. Meg olyan is akadt, amikor egy pöttyel sem fért volna több a nőcire.

Akkor már úgy voltam vele, hogy rákérdezünk a doktornőnél arra is, ki tudja alapon.

Augusztus végére kaptunk időpontot. Előre megbeszéltem az asszisztens csajjal hogy miért szeretnénk ha megnézné a doktornéni, ő meg mondta hogy mit kell vinni és azt is, hogy már aznap kapunk a kezünkbe eredményt. Szupi.

Otthon egyébként nem is volt annyira kiütéses a lánykánk, csodálkoztam is. Még a nagymama mondja hogy: biztos a magyar levegő miatt van. :) Otthon még az is jobb! Meg nem az itteni kaját ettük, meg innivalót ittuk.

A doktornő kért széklet tesztet, meg volt allergia teszt fehérjékre, amit visítva ordított végig. Ez mind negatív lett szerencsére. A vérvétel eredményünkön pedig amit innen vittem, kiderült hogy van gluténeredmény, ami szintén negatív.

De a gyerek full kiütés.

Megvettünk otthon mindent amit kiírt a doktornő, mert eleve receptes, meg itt tutira nem is kaptunk volna. Már sokszor jártunk úgy, hogy amit otthon szedtünk, az itt még véletlenül sincsen.

Magyarországon sajnos nem tudtuk elkezdeni a totális tejmentes diétát, mert a rokonokhoz valami oknál fogva nem jutott el teljesen, hiába mondtuk milliószor is, hogy NEM ehet tejes dolgokat a pici. Adtak neki. (A tejnek egyébként tizenkét nap kell mire kiürül a szervezetből, erre kell még rászámolni a három hónapot.)

A lányunk pedig rendületlenül pöttyös volt.

Amikor visszajöttünk, a diéta mellett elkezdtük a kiírt kapszulákat is, ami arra hivatott hogy a bevitt étel fel tudjon szívódni rendesen. Viszont ettől meg görcsölt a hasa és visszajött a hasmenés.

Na gondoltam szuper, ezzel így megint nem vagyunk előrébb.

A tápszert pedig, ami azért kell hogy a tejmentes diéta miatt a hiányzó vitaminokat, ásványi anyagokat pótoljuk, nem issza meg. Egyszerűen bármilyen formában próbálom, nem kell neki.

Én ezen nem vagyok egyébként meglepődve, mivel valami ritka hitvány egy gusztustalan rossz íze van. Nem is értem, hogy egy direkt kisgyerekeknek való tápszert hogy a fenébe nem lehet olyan ízűre gyártani hogy önszántukból megigyák?!

Próbáltuk mézzel, kakaóporral, (tejmentes persze) ajánlottak már narancs szörpöt is, mert állítólag a naranccsal nem érződik az a szutyok kesernyés íze.

A lányom nem issza akkor sem. Sőt, utána még abból az üvegből sem akar inni. Inkább nem kell neki semmilyen innivaló.

Megkérdeztem a doktornőt hogy most mi legyen, mert nincs több ötletem. A palacsinta jutott még eszembe, vagy hogy belefőzöm valamibe. Hátha úgy megenné.

Azt mondta hogy lehet. Ne forraljam sokáig, de főzhetek is vele és a palacsinta is jó ötlet, vagy a kajájába keverjem bele. Na de a pöttöm sem most jött le a falvédőről. Tudja az első falat után és mondja hogy : Anya, ez nem incsi! (nem írtam el, így beszél) Még a hideg is rázza tőle. Totál nem érti hogy miért szívatom ezzel a rettenettel. Úgy sajnálom, de ha muszáj!?

Azóta észrevettem, hogy a sok multivitaminos üdítő lehet a ludas. Nem kapott pár napig, volt is pöttymentes napunk vagy három, de megint visszajött.

Most már áll a hajam tőle nagyon. Nem igaz hogy nem lehet megszabadulni ezektől a q..va kiütésektől. Nagyon idegesít.

Egy megoldás maradt, három és fél hónapig palacsintázunk. A tesók odáig vannak meg vissza az ötlettől. Én nem annyira, mert kb. tizennyolc milliárd palacsintáról van szó ennyi idő alatt. :)

De ha ez kell……….

 

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 0
Tovább

Miért várja mindenki hogy más vigyázzon rá?

Akik körültekintően közlekednek, ne vegyék magukra!

Én is kimegyek az utcára, mint mindenki. Nyilván.

És valami feltűnt. Nagyon sokan vannak kint az utcán olyanok, akik még véletlenül sem figyelnek, vigyáznak magukra. Szerintük az a normális, hogy más tegye meg helyettük.

De miért?

Az általános iskolába biciklivel kellett járnom. Télen, nyáron, esőben, fagyban. Nem mindig szerettem, sőt (de frankón fitt volt tőle a seggem! - bár ezt akkor még nem értékeltem eléggé). Kis faluban éltünk, ott szerencsére akkoriban még alig volt autó. Nyugodtan ki lehetett engedni a gyereket bicajjal az utcára.

Utána volt szerencsém a távolsági buszos közlekedést is használni éveken át. Láttam fura dolgokat nem vitás, volt benne elég vicces is, mikor egyszer két nénike verte egymást a buszajtóban a bottal, hogy ki szálljon fel hamarabb? Meg gusztustalan is, például mikor valaki volt akkora tohonya, hogy az ülésre hugyált és ki más ült volna bele ha nem én. Még jó hogy haza fele mentem, de addig rázott a hideg tőle, otthon lendületből ugrottam a kádba. Undorító, pfujjjjjj

Aztán persze meglett a jogsim is. A szüleim kényszerítettek rá, én egyáltalán nem akartam.

Sokáig tömeg közlekedtem városon belül, ami megint csak tartogatott meglepiket. Aki így utazik, jól ismeri.

Akkor lett igazán szembetűnő a dolog hogy mennyire felelőtlenül közlekednek emberek, amikor vezetni kezdtem. (Megint nem önszántamból.)

Városban, vidéken, mindegy merre mész, mintha nem ismernék a szabályokat, vagy direkt nem akarnák betartani azokat.

A gyalogosok: Amikor látja hogy megy az autó, de ő kiugrik elé. És nem csak a zebrán. Bárhol. Aztán elfordul, mert azt képzeli, hogy ha nem néz oda, akkor az nincs ott. De igen! Vagy még feléd is fordul, direkt lassan megy, meg rondán néz rád, hogy a szemét autós………..érezd hogy egy dög vagy, mert autó van a segged alatt. Vagy a másik, amikor csak úgy leszédül a járdáról, azt sem tudja hol van, hány óra, aztán meg megijed, hogy basszus, ott az autó. Hogy lehet ez?

Az abszolút kedvenceim azok az anyukák, akik kitolják a babakocsiban a gyereküket a kocsi elé, hogy az elengedje őket. A GYEREKÉT tolja ki bakker! Vagy amikor a gyerek rohan a parkoló autók közül, át az úton. Esélyed nincsen hogy megállj. Esetleg ha médium vagy.

Bárhol, bármerre mész, még a zebránál is figyelni kéne nem? Nem csak gondolok egyet és rohanok ész nélkül.

Emberek! A zebra, nem véd meg semmitől. Ha kirohansz az autó vagy bármilyen jármű elé, nem fog visszapattanni a zebráról, mert az csak pár fehér sáv az útra festve. Attól hogy a zebrán vagy, ugyanúgy elüthetnek. Mint már volt is rá példa sajnos.

Én soha nem lépek le, amíg nem látom hogy észrevett és meg nem állt. Nem is értem. Az életösztön hova lett? Mit várnak, gondolnak akik ezt így csinálják?

És amikor a busz elé szalad ki valaki. Nem gondol bele hogy elütheti? Plusz még a buszon utazók is beborulnak miatta? Az nem gáz? Aztán meg ő van legjobban megsértődve.

Bicajosok: Forgalommal szemben, át a piros lámpán, meg jobbról előz, biciklis út helyett az autó úton, vagy a járdán, se mellény, se bukósisak, se kivilágítva este, áthajtanak a zebrán, ott is ahol csak tolni lehetne, arról nem is beszélve hogy még arra sem veszi a fáradtságot hogy szétnézzen, arra kanyarodik amerre fújja a szél és nem is jelzi, csak megy……...

És kit véd a kresz? Mindenki mást az autósokon kívül. Ha már volt pénze jogsira, meg kocsira és még környezetszennyező is a szemét! Fizessen az autós!

Egyébként itt engem is rendszeresen akarnak a járdán elütni a biciklisek. A múltkor például a boltajtóban, egy másik alkalommal meg a lámpánál. Szerencsém volt, mert az oszlopnak hajtott a nénike helyettem. Egy tyúk meg egyszer autóval akart elütni, szintén a járdán! A lányom úgy rántottam el előle. Ismétlem a járdán. És még le is dudált. Megáll az eszem. Na mondjuk őt szívesen kiszedtem volna a kocsiból a gyerekem miatt.

A motorosokat meg már meg sem említem. Kamikaze mind. Félek tőlük.

Az a legnagyobb szerencsém, hogy mióta itt lakunk, nem is kell elővennem az autót. Minden itt van a közelben. Babakocsival járunk. :) Vagy rollerezem. :)

Az előző albiban ahol laktunk, sajnos naponta autóznom kellett. Utáltam.

Itt azért van jó néhány kultúra vegyesen, nyilván mindenki hozza a sajátját otthonról. Voltak szituk rendesen.

De egyszer még Magyarországon beszélgettem el egy sofőrrel. Azóta sem.

Ő volt aznap a sokadik agyatlan és nála pattant el a cérnám. Nem bírtam tovább.

Egy bevásárló központ parkolójából indultam kifele. A kocsi tele gyerekkel persze. Meg kellett állnom, mert az előttem lévő autósnak elsőbbséget kellett adnia. Erre észreveszem, hogy balról egy kis „mazsolával” tolatnak felénk. Mit mondjak, én is megijedtem, (össze ne b.ssz. már az autót, mert apa kinyír érte) a kicsik is és visítani kezdtek hogy: anyaaaa jön az autó!

Eleve nem értettem, mert akkora autónk volt, hogy minden irányból kilógtunk mögüle, de ő nem vett észre! Naná hogy nem, mert a kis száját rúzsozta.

Dudáltam, ő meg előrébb gurult. Ki kellett szállnom, nem bírtam ki. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót és elkezdtem mondani : Mit gondolsz cica, a tükrök minek vannak a kocsiban? Tippeld már meg. Annyit kérdezett csóró, hogy be akarok – e ülni mellé?

Én: Eszednél vagy? Ha fizetnél érte akkor sem! De, néhány jó tanács. A tükör nem azért van, hogy sminkelj benne, főleg ha tolatsz. Azért van, hogy tudd mi a szitu mögötted. Mint például most mi. Az index pedig nem arra hivatott, hogy ritikült, meg kiskutyapórázt akassz rá, hanem hogy mások tudják hogy merre akarsz kanyarodni. És lehet hogy nem vetted észre és most tök hihetetlenül hangzik, de rajtad kívül még q..va sokan vannak az úton, jó lenne ha senkit nem ölnél meg. Járjál inkább gyalog! Hidd el jobb lesz mindenkinek.

Amíg a csaj nagyokat pislogott, én elköszöntem.

Szépen kérek mindenkit, a saját maga érdekében meg a vele együtt az utcán tartózkodók, közlekedők érdekében, figyeljen oda és vigyázzon magára, meg a többiekre is. A saját életed, elsősorban a te felelősséged!

Köszi!

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 0
Tovább

A lepkehimlő II.

Nem gondoltam hogy ennek a sztorinak lesz folytatása. :(

Őszintén szólva, jobban örültem volna ha nem.

Az  előzményeket  (A lepkehimlő) megtaláljátok lejjebb. :)

Ehhez a gyerekorvoshoz véletlenül keveredtünk, amikor ebbe a városrészbe költöztünk.

Azt most nem részletezem milyen származású a dokink, mert abszolút nem lényeges. Csak az, hogy mindig nagyon kedves volt, nagyon alapos és legfőképpen tiszta. Ami nekem fontos! Láttam kezet mosni! és fertőtleníteni is két vizsgálat között, amit előtte egy dokinál sem, pedig megfordultunk már néhány helyen.

A pasi csinál mindent egyébként, hiába van legalább tíz asszisztens csajszi, ők maximum behozzák a szurit, kezelik a számítógépet, meg lemérik a gyerekeket, előkészítenek mindent mire az orvos bejön. Más praxisokban az asszisztens vesz vért, vagy adhat be injekciót is. Itt nem.

A csemetéket le kell vetkőztetni mire a doki odaér, szólnak is érte, mert nagyon sokan vannak, sietni kell. Öt vizsgálója van egyébként, nagyon nagy a rendelője és rengeteg a betege.

Én maximálisan meg is voltam vele elégedve, bár tény hogy ritkán jártunk hozzá, leginkább csak ha védőoltás kellett. Sima náthával, torokfájással el se megyünk odáig, mert antibiotikumot nem adnak, mást meg nem akarunk még mellé összeszedni a váróban mire sorra kerülünk.

Nem is volt gond egészen tavaly novemberig.

Akkor kellett kezdeni a picivel a rohangálást, mert minden hónapban kötelező védőoltást kapott. Néha egyet, néha kettőt is egyszerre februárig.

Itt nincs külön csecsemő tanácsadás, ahova csak egészséges babák mehetnek, ami azért hülyeség, mert frankó náthát meg egyebeket lehet benyelni várakozás közben. Sikerült is mindig. Mivel a lányka még pici és lázas lett minden ilyen alkalom után, vissza kellett vinnem, hogy nézzen rá az orvos. Ördögi kör.

Volt itt minden, a hörghuruttól kezdve a fülgyusziig. Egyszer még a szuri miatt is visszamentünk, mert duplájára dagadt mindkét válla. Szerencsére sose láttam még ilyet előtte. Nem is akartam.

Akkor kezdte kihúzni a doki a gyufám, amikor benézte a lányom fülgyulladását, annak ellenére hogy mondtam, hogy valami nem okés.

Megnézte, de nem foglalkozott vele.

Ahogy azzal sem, hogy decembertől folyamatosan hasmenése volt. Napi hat – hét is.

Totál ki voltam akadva. Főleg a doki hozzáállásán.

Se egy kaka – teszt, se egy komolyabb vizsgálat, semmi.

Néha a szurira fogta, néha meg a gyógyszerekre, de érdemben semmit nem tett ellene.

Nem hízott a lányom hónapokig és mellé még kopasz foltok is lettek a buksiján. Akkor küldött bőrdokihoz.

Az meg közölte, hogy nem gomba, nem baci, se vírus, gyerekeknél van ilyen! Tessék? Ennyi?

Bár, mit is vártam. A vérvétel meg eszükbe sem jutott.

Mi kezdtük figyelni hogy mitől, mi után lesz hasmenése. Úgy jött ki a tej, tejes dolgok és a piros színű gyümik.

El is meséltük a dokinak apával. Direkt elcipeltem a férjem is, hátha az ő szava jobban betalál a pasinál, mert ugye ő is férfi, (vannak emberek akiknél ezt is figyelembe kell itt venni sajnos) jobban is beszéli a nyelvet, ki tudja……. nem jött be.

Annyit mondott, hogy akkor megvan a diagnózis, de adni kell a tejet is, mert azt muszáj és kész!

Mondtuk hogy ez nem frankó így mert anyatejes baba, amikor szopizott, nem volt gond. Nem kéne kideríteni hogy mitől van a hasmenés? Plusz, hogy adjam ha tudom hogy utána rosszul van tőle?

Semmi reakció.

A vérvételt is úgy trükköztük ki, hogy azt mondtuk, a bőrdoki javasolta. Ezért ment csak bele.

Mikor először kijöttek a pöttyök, pont ő volt ügyeletben.

Tök rendes volt, egészen máshogy állt a témához, még ő mondta, hogy ha megyünk a vérvételre, mindenképpen ki kell deríteni hogy mi lehet a baj a picivel.

Örültünk, végre valami előrelépés.

Egy hónapot vártunk vérvételre. Mikor végeztünk, megkérdeztük mikor van eredmény, erre mondja hogy nem is néznek allergiát! Csak általános vérkép lesz. Mikor direkt azért mentünk, az volt megbeszélve.

Szerintetek? Emlegettem egy darabig a szüleit. Főleg hogy az eredményt is elkeverték, három hét után került elő, de csak azért, mert már személyesen reklamáltunk.

Mondtam hogy jó, ezekkel befejeztem, keresek otthon egy épkézláb orvost, mert ez itt egy vicc.

Na, ennek az lett a vége, hogy elsőre mondta Magyarországon a doktornő hogy allergia! Lepkehimlőnk nem is volt. Szerencsére a vizsgálatok eredménye negatív lett, tehát nem vészes a helyzet és hogy „csak” pöttyös, szintén jó jelnek mondható, mert enyhe problémával állunk szemben.

Szerinte a sok hasmenés teljesen tönkretette a vékonybélben a flórát, ezért most három hónapos szigorú tejmentes diétát kell tartani és utána megpróbálni „újraindítani” a rendszert.

Ezért nem hízott a pöttöm, ezért lett kopasz foltja is, mert nem tudott felszívódni a kaja amit megevett.

Tudjátok én megbíztam az orvosunkban.

Észrevettem rajta hogy van valami gondja, mert nagyon megváltozott.

DE! ez az ő problémája, semmi közöm hozzá.

Az meg, hogy a gyerekemnek baja van, az enyém, meg az orvosé aki vállalta hogy kezeli.

És ha valaki képtelen ellátni a feladatát, munkáját, hivatását, azt be kell látni. Főleg ebben a helyzetben. Gyerekek egészségével, életével nem játszunk!

Vajon ha nem derül ki időben hogy mi a gond és komolyabb baj lesz belőle vállalja a felelősséget érte? Vagy a gyerekem szenvedjen egy életen át az ő nemtörődömsége miatt?

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 

 0
Tovább

Mi nők nyírjuk ki a pasikból a FÉRFIT!

De vajon jó ez nekünk?

Naná hogy szuper csajok vagyunk, meg kemények, kibírunk bármit és a családért mindent még félholtan is. Azt sem vitatja el senki, hogy a nőknek magasabb a fájdalomküszöbük és bármit képesek vagyunk majdnem ugyanúgy elvégezni mint egy pasi.

De miért is akarjuk mi ezt?

Én például nem akarom.

Mióta világ a világ, megvannak a női és férfi szerepek, melók, feladatok.

Apuka például sportosabban vezet, jól parkol, jobban tájékozódik. Mint általában a pasik. Én nem. Totál hülye vagyok hozzá. Én óvatosabb vagyok (mivel tele a kocsi gyerekkel) parkolni legtöbbször a létező legmesszebb szoktam, hogy ember ne legyen aki a közelembe jön (és még így is rám parkol mindig valaki! Hihetetlen) és ha nem figyelek oda, lazán eltévedek. Én másban vagyok jó. A gyerekekkel például könnyebben boldogulok. :)

A pasik erősek, izmosabbak, lelkileg keményebbek is. Mi nők, gyengébbek vagyunk, eleve más a testfelépítésünk és picsogósak vagyunk.

Nem azt mondom, hogy egy nőnek csak a tűzhely mellett a helye és azt sem, hogy apuka ne tudna kicserélni egy pelenkát. Már ha akar. :) De hogy én szereljem az autót, vagy apa vasaljon……… teljesen kizárt!

Viszont ha durván átveszi egyik fél a másik szerepét is, akkor borul a rendszer.

Nálunk mondhatjuk hogy munkamegosztás van.

Enyém a háztartás, a gyerekek, a bevásárlás, apuci meg eljár dolgozni.

Nem várom el tőle, hogy még itthon is toppon legyen és munka után még az én dolgom is ő végezze. És ő sem várja el tőlem, hogy ekkora család mellett még munkába is menjek. Esélyem nem lenne hogy a napi teendők végére érjek. Így is huszonnégy órában dolgozom, mindig van mit csinálni és ha végre hozzáérne a seggem a székhez, tuti kiabál valaki hogy „anyaaaaaaa!” És még éjjel is: anya rosszat álmodtam, fázom, melegem van, szomjas vagyok, adj egy puszit, bújj hozzám, stb. Arról nem is beszélve, hogy amennyit keresnék fél napos melóval, az ki se futná a bölcsit, ovit (bár ott kezdődik, hogy be se adnám őket, mert itt nem ütik a szintet). Déltől meg már jönnek haza a gyerekek, itthon kell lennem.

Persze előfordul, hogy ha kidőlők, apa veszi át a helyem. De az általában úgy néz ki, hogy kizár a konyhából, vagy elzavar pihenni, vagy lemegy helyettem a boltba. Szerencsére ritkán van ilyen. :)

De amikor azt látom hogy anya durván melózik, viszi a háztartást, gyereket nevel, plusz rohan még a szülőknek is besegíteni, apukát meg otthon hizlalja a TV előtt, hát mit mondjak………..

Egyébként hülye lenne az a csávó ha nagyon görcsölne a melón, ha már talált olyan elmeroggyantat, aki el is tartja, meg mindent megcsinál, mellé még az egekig isteníti, hogy mekkora ajándékot kapott az élettől, hogy ilyen férfi van mellette. Ki az az esztelen, aki ilyen nő mellett erőlködne hogy dolgozzon, vagy besegítsen a ház körül? Minek törné magát?

És ez az anyukákra is érvényes ám.

„Jaj, kisfiam, megoldom, te csak maradjál nyugodtan, anya bírja egyedül!”

Aztán meg megy a csodálkozás.

Csak ül a fotelben, TV–t néz, sörözik, vagy játszik, hízik, esetleg unatkozik, de nem dolgozik.

És vajon hogy lett ilyen?

Hát miattunk!

Mert mindent mi akarunk.

Mert nekünk nem kell segítség, mert mi megoldjuk. Meg bírjuk még betegen is, nem gáz. Meg úgyse tudja, csak mi. Mert nem úgy csinálja ahogy kell! Mert azt csak mi tudjuk, senki más.

Na persze.

Mert nekünk kell a fene nagy egyenjogúságunkkal, hogy úgy bánjanak velünk is, mint egy pasival.

Nyilván hogy ha ugyanazt a melót végzem, akkor ugyanannyi fizu járjon érte, ez nem is kérdés.

Vagy ha valaki mindenáron karrierre vágyik legyen meg az álma. Nem vagyunk egyformák, kinek mi a fontos. De vajon minden téren tud száz százalékot hozni egyszemélyben?

Én nem tudok. Ez van.

Ha valami közbejön, nem tudom ugyanúgy elvégezni a napi melóm, valaminek a rovására megy. Nyilván azt áldozom be, ami nem annyira „fontos”. Legtöbbször a pihi időm bukom el.

Én onnantól kezdve, hogy az első terhességi tesztem pozitív lett, anya vagyok. Szerettem dolgozni, szerettem a munkám, csináltam a kicsi mellett is egy darabig, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudom ugyanazon a szinten folytatni mint előtte. A gyerekem lett az első, nekem ő lett a legfontosabb. Fél munkát meg nem akarok, ezért fel is adtam.

Most ez a munkám. A gyerekeim, a család, meg a háztartás. Ebben próbálom a maximumot hozni.

Arra jöttem rá menet közben csajok,(környezetemből is tudok példát mondani) hogy túl ajnározzuk a pasikat. Mert arra vágyunk, hogy nélkülözhetetlenek legyünk. „Jajj, mi lenne vele nélkülem?”

Esélyt sem adunk nekik, hogy megmutassák ők is képesek bármire ha akarják. Nekik kell hogy igazi Férfiak lehessenek, hogy megmutassák, hogy védelmezhessenek, aztán meg sütkérezzenek az ujjongásunkban, amikor hülyére dicsérjük őket és párás nagy szemekkel pislogunk rájuk. Hogy igen, ő az!

Nekünk meg kell a Férfi, aki a hősünk, aki minden bajtól megóv, aki mindenhez ért és mindent meg tud oldani, aki erős és bátor, akire felnézel, aki egy igazi szuper csávó. Aki mellett lehetsz gyámoltalan, gyenge Nő, mert tudod hogy ott van melletted, számíthatsz rá, nem vagy egyedül.

Szerencsére vannak még ilyen pasik is! (mint például a férjem!)

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 0
Tovább

Karcsi, Karcsi, Karcsikaaaaaaa

A kisfiam kiabálta mindig neki. :)

Karcsi volt a világ legzakkanásosabb macskája.

Én pedig a gazdija. :)

Karcsi egy kis faluban született már jó pár évvel ezelőtt. A család macskája járt valamerre és egy pocakkal állított haza. Hát szabad ilyet?

A közeli városban laktunk, egy kis lakásban az akkori pasimmal.

Úgy gondoltam, ha már így járt ez a macska, és a nagymama hallani sem akart több cicáról, a picit majd én magamhoz veszem. Mindig volt macsekunk, imádtam őket.

Amint tudott rendesen enni egyedül, haza is vittem.

Mit mondjak, az első napok nem sikerültek túl jól. Neki sem, nekem sem.

A legény csak a száját húzta, nem nagyon érdekelte a cicus, (meg akkor már én sem) úgyhogy ciru - miru rám maradt egyedül.

Karcsi igazi kékvérű macska volt. Nem tudom az anyja kivel állt össze, de nem sima árokparti lett a gyerek. Leginkább a sziámihoz hasonlított a testformája, meg a pofikája, de neki egészen fura szürkés – kék bundát sikerült növesztenie, mellé szép nagy sárgás szemekkel. A szőre olyan volt mint a selyem, ráadásul, mintha minden tizedik szőrszál dupla hosszúságú lett volna, amitől tök röhejesen nézett ki.

Nem lehetett bármikor megsimogatni és nem is engedte meg akárkinek. Ki kellett érdemelni.

Legszívesebben a szekrény tetején szeretett aludni. Onnan ritkán jött le, szerintem azért is, hogy nehogy valaki hozzáérjen. Utálta. Volt aki fülest is kapott érte ha nem figyelt eléggé.

Viszont a sárgadinnyét nagyon szerette, a kertben a száráról megette féléretten is.

Nos, Karcsika pár hónap után már elég nehezen viselte a lakást.

Nekem melózni kellett, a pasim meg tuti szekálta szegényt ha nem voltam otthon, szóval el kellett gondolkodnom hogy most mi legyen?

Egyébként nagyon okos cica volt.

Például, neki nem tetszett a macskaalom. Mindig csak egyszer tojt bele. Mikor én is elköltöztem a lakásból, akkor derült ki, hogy a macsek sokat járt a kád alá. …….

Sőt másra sem használta egy idő után az almot. Mindig a lefolyóba pisilt. Vagy kád, vagy mosdó de csak a fürdőben.

Nem mondanám hogy örültem neki, de ott legalább nem volt olyan büdi.

Kedvenc hobbija volt még, hogy megvárta amíg összeszaporodik a sok reklámújság és mikor úgy látta hogy most már lesz vele minimum egy fél napos meló, reggelre centis fecnikre szaggatta szét. Na olyankor mondtam hogy hajléktalan macska lesz belőle ha még egyszer ilyet csinál!

Volt hogy éjjel ébredtem fel, hogy valami csikizi az orrom. A cica nézett velem farkasszemet.

Hát elég rémisztő volt.

De olyan is volt, hogy tetanuszt kaptam miatta, meg a karomat kötözgették az ügyeleten, mert a dinka annyira beleélte magát a játékba, hogy totál bezizzent, és rommá karmolta a karom.

Félelmetes kis dög volt olyankor, paráztam tőle.

Pedig ivartalanított volt szegényem. Azt mondta az orvos, hogy nyugisabb lesz utána. Doki bácsi rendesen benézte.

De Karcsinál az tette be a kaput végleg, amikor megjelent a férjem az életünkben.

Rendesen féltékeny volt és mindenáron le akart égetni. Sikerült is.

Direkt a konyhába pisilt a mosogatóba. Soha előtte és utána sem.

Leröfögte a kaját, és a hab a tortán, hogy szétszedte a vatta új bőrcipőjét a lovagomnak.

Hát nem örült neki.

Azt mondta ha nem udvarolna, nyúvadt macskát csinálna belőle elég gyorsan. :(

Szegényke.

Így Karcsinak költöznie kellett.

Neki a lakás egy börtön volt. Utálta. Néha az ablakból nyekergett a madaraknak. Teljesen be volt zsongva miattuk, meg akarta őket fogni mindenáron.

Egy időben meg mindig kiszaladt a folyosóra mikor kinyílt az ajtó. Fel – le rohangáltunk a lépcsőházban. Szerettem! Főleg hogy be voltam tojva, hogy mi lesz ha kirohan az utcára. Sose találtam volna meg.

Sírtam, hogy rossz gazdija vagyok, nem szeret itt, nem szeret velem. Pedig még engem bírt a legjobban. A lakást gyűlölte csak.

Néha annyira haragudott rám, hogy nem engedte hogy simizzem.

Így hát vissza kellett vinnem a nagymamához.

Nem is kellett sok idő hogy újra otthon érezze magát náluk.

De, mivel nem tudott még vadászni, a fal mellett nyarvékolt a madárfiókáknak felfele, hogy legyenek szívesek öngyilkosok lenni, mert egyszer talált ott egy halott kismadarat, azt hitte ez így működik! Gyagya macska. :)

Szemét dolog, de kiröhögtük, mert nagyon béna volt.

Hosszú évekig élt még a mamánál, és a végére még a vadászatba is beletanult. Elég keményen nyomta.

Tudjátok az egy dolog hogy sokan szeretik az állatokat és tartják őket lakásban is, de én azt láttam, hogy nekik ez egyáltalán nem való. Csórók, mintha sitten lennének. Nem mehet ki, nem tudja rendesen elvégezni a dolgát akkor amikor akarja, meg oda ahol neki tetszik. Sokszor vannak egyedül és a padló, vagy járólap sem igazán nekik van kitalálva.

Te szeretnél így élni?

Naná hogy megszoknak előbb vagy utóbb bármilyen helyet, de ha tényleg szereted, nem akarod hogy szenvedjen.

Én legalábbis nem bírtam nézni hogy a cicám nem érzi jól magát.

Ezért sem hoztuk haza a bébi cicát a játszóról, hanem kerestünk neki olyan helyet, ahol kertes házban élhet.

 

Kövess a facebook-on (msmordor) és ha tetszenek a bejegyzések, nyomj egy like-ot.

Köszönöm :)

 

 0
Tovább

Ms.Mordor

blogavatar

Miért Ms.Mordor? Mert őszinte vagyok. És az őszinteség általában fáj, ezért senkinek sem tetszik. A posztokat az élet írja egy sokgyerekes családról, akiket Németországba hozott a sors.

Utolsó kommentek