Kauciót kellett fizetnünk a napköziben

Ahogy emlegettem a sulis posztokban, nagyon kellett volna az a napközi!

Eltelt már a suliból pár hónap, mire nagyjából tudtam hogy kik az osztálytársai a gyereknek. Észre is vettem hogy az egyik kislány nem jött ki a többiekkel suli után. Akkor mondja a kölök, hogy napközis lett. Hogy-hogy? Hol? Van a suli udvarán egy külön épület, abban van a napközi.

Ó de jó, hogy nekünk is szóltak. Kösziiiii

Akkor kérdeztem meg a magyarokat erről, hogyan működik itt a rendszer?

Ők ajánlották, hogy a sulival szemben lévő helyet nézzem meg. Nem csak napközijük van, hanem ovijuk, meg menzájuk is. Akkorra már az igazgatónős kört is lefutottuk, nem volt kérdés hogy valamit lépni kell hogy menjen a nyelv. Szó nem lehet arról, hogy emiatt bukjon a fiunk.

A menzát ajánlották hogy kérdezzek körbe, ott tudnak útbaigazítani. Mit ad Isten, épp ott ebédelt az osztályfőnökünk is…..

Jött is egy csaj, mondtuk hogy mi a gond, meg akkor már beszállt a tanárnőnk is. Ők beszélték meg utána ketten, hogy tényleg kell a hely a legénynek. (Eszes egy nő, ha tudta hogy két lehetőség is van, mégsem mondta!) Ez talán februárban volt, pár héttel később jött a telefon, hogy áprilisban kezdhet a gyerkőc. Szuper!

Ez egy alapítványi napközi egyébként és szinte minden itt dolgozó külföldi volt. Orosz, lengyel és osztrák is, meg egy német csajszi, akinek a nagymamája magyar. A menzán pedig sok török nő dolgozott.

Ez lett a szerencsénk. Meg hogy szimpik voltunk, a gyerek meg különösen tetszett nekik. Csendes, jó fiú, itt nagyon ritka. Rengeteget foglalkoztak vele, segítettek neki. Persze velük sem akart szóba állni, de kicselezték. Mivel észrevették hogy nagyon szeret bütykölni, mindig olyankor próbálkoztak nála, amikor el volt foglalva. Észre sem vette, hogy válaszolgat a kérdésekre. :)

Persze akadt balhé is, például amikor az egyik kiskölök közölte hogy nem hajlandó a gyerekem mellé ülni, mert külföldi. Ez a fiúcska konkrétan a fiam osztálytársa volt és még konkrétabban AFGÁN.

Ami egyáltalán nem tetszett, hogy a körülbelül negyven gyerekből volt vagy tíz muszlim, ezért senki nem kapott húst. Amikor megkérdeztük hogy miért nem ehetnek például csirkét, vagy bármi mást a sertésen kívül, nem válaszoltak. Desszert persze mindig volt. Az a legfontosabb. De például leves sincs. Ha van, akkor az a főétel, plusz édesség. Halat kéthetente kaptak esetleg, de azt is halrúd formájában. Ünnepi menü pedig a szalámis pizza. Azt megehetik a muzulmánok is? Vajon milyen szalámi volt rajta? A fiam a spenótos tésztától volt kikészülve mindig. Szegény. Ha engem kérdeztek, nagyon tré kajákat adnak itt a menzákon. :(

Mivel a kaját leszámítva tetszett a gyerkőcnek a napközi és elég jó programokat is szerveztek, maradt a nyárra is még pár hetet. Voltak a hegyekben, gőzhajózni, az Olimpia parkban, állatkertben, meg még egy csomó helyen. Nagyon jól érezte magát. Örültünk hogy nem került plusz pénzbe és még a szendvicsek is finomak voltak. Ha már főzni nem tudtak, legalább az legyen fincsi! :)

Egyébként itt mindenütt KÉT ÉVVEL ezelőtti adóbevallást kérnek ha be akarod rakni a gyereket valahova. (bölcsőde, ovi, napközi) Ebben a napköziben is. Mi is meglepődtünk ezen, meg ők is amikor meglátták a számokat a magyar adó bevallásainkon. Többször is kérdezték hogy tuti nem hiányzik pár nulla? Sajnos nem! Ezért nem kellett fizetnünk, csak a kaját. Bár az sem volt olcsó, főleg amilyen ennivalót kaptak.

A lényeg, hogy ők tanították meg németül.

Másodikban a házinál jöttek a gondok, de a tanárnő miatt. Itt csak annyi házit szabad adni, amit egy óra alatt meg tudnak csinálni a gyerekek. A másik osztálynak mindig fele annyi házi feladata volt. A fiam és az osztálytársai még délután négykor nem voltak kész vele. Emiatt többször szóltak a napköziből is, ami eljutott az igazgatónőhöz. Utána annyit kaptak, mint a többiek.

A második napközivel már nem volt ekkora mázlink sajnos. Ide a kicsit írattuk csak be. Igaz ő volt itt ovis, de gondoltuk hátha jobban ragad majd rá a nyelv. Mit mondjak, törökül hamarabb megtanult volna a gyerekektől.

Semmit nem foglalkoztak vele. Állandóan volt valami bunyó. Ha leült gyöngyöt fűzni, ragasztani, rászóltak hogy mondja nekem, hogy vegyek olyat és csinálja itthon. De mindig emlékeztettek, hogy önkéntes alapon, hozzá kell járulni a barkácscuccokhoz! A napközi díján felül. Viszont ha a miénk nem játszhat vele, akkor mégis minek fizessem?! És csak délután egyig volt, nem ebédelt ott. Elegem lett az egészből. Főleg hogy háromszor rohangáltam, mert sose egyszerre végeztek a gyerekek. Két gyerek suliban, egy oviban.

Közölte a nőci, hogy egy hónap a felmondási idő! Be kell tartani, mert nem kapjuk vissza a kauciót! Igen, ezért a színvonalért még azt is kellett fizetni! Egy napköziben! Nem gyenge.

Sőt, amikor az utolsó hét végéhez értünk, odajött a főnökasszony lila fejjel és közölte, hogy nagyon gondoljam meg, mert így nekik nem lesz fizetésük! Csak néztem rá. Gondolom egész hónapban húzta magát ezen mire oda mert jönni. De mondtam hogy nekünk ennyi volt. Talán ha foglalkoztak volna a gyerekkel, elgondolkodom rajta….. Másoktól is hallottam, hogy átíratták a gyereket másik napközibe. Nem csodálom.

Ha nem sikerül az első napközi, nem tudom mire haladtunk volna a nyelvtanulással, mi lett volna a gyerkőccel. Végtelenül rendesek voltak, nagyon sokat segítettek. Hogy ebben mennyit számított hogy ki honnan jött, az a második napközinél derült ki igazán. Ha valaki már megtapasztalta milyen egy idegen országban az elejéről kezdeni mindent, másképp áll a dolgokhoz…….

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!

 

 

 0
Tovább

Az első két osztály a német suliban

A „Suli Németországban” folytatása.

Nos, mit mondjak, nem volt egy könnyű menet…….

Mint ahogy írtam, bekerült a gyerkőc egy olyan közegbe, ahol gyakorlatilag azt sem tudja mi van körülötte. És nem csak azért mert ez már nem az ovi….. Szerencsére, legalábbis akkor még azt hittük, a szimpibb tanárnőt kaptuk.

Sose ítélj elsőre!

Az első sulink egy szép világos, elég modern épület volt, minden osztályteremhez külön öltözővel. Itt az a szokás, hogy a gyerekeken papucs, vagy mamusz van bent a suliban, nem a cipőben vannak egész nap. De ennek olyan egyszerű oka van, hogy nem takarítanak naponta. Legtöbb helyen külsős takarítócégek dolgoznak, akik hetente egyszer, max. kétszer jönnek. :( Én örülök, hogy nem a cipőben izzad bent a lábuk, de takarítani azért illene sűrűbben….

Az első fél év elég nehéz volt, küzdöttünk a házival, a betűkkel. A számokat ismerte, az nem volt gond, de a többi…… megtanulták a betűket, de az olvasásnál már egészen máshogy kell mondani őket, néha ugyanazt a betűt többféleképpen is ejtik, szóval szegény nem tudta hogy most mi van? Csóró gyerek. És akkor még ott a helyesírás ugye. Semmit nem úgy írnak, ahogy mondják. Egy csomó betűt kell leírni feleslegesen. És a helyesírást nagyon szigorúan veszik. Ráadásul, amíg nem gondolta hogy jól megy a nyelv, nem akart megszólalni. Jó lett volna ha többet hallja a németet, vagy segít valaki a háziban. De a suliban elfelejtették mondani hogy van napközijük, esetleg a nyelv miatt maradhatna a gyerek, mi meg nem tudtuk, ezért nem is feszültünk rajta.

Félév után hívattak engem az igazgatóhoz. Ott volt az osztályfőnök is. Nyilván apával mentünk, azt hittük valami komoly baj van. Totál le voltam fehéredve.Erre közlik, hogy: a gyereknek tuti meg kell ismételnie az elsőt, mert nem beszéli a németet! 

Őszintén mondom nem tudtam hogy sírjak vagy nevessek?

1. Fél évig észre sem vették? Ha igen, miért nem szóltak hamarabb?

2. Ott állt mellettem az IGAZGATÓNŐ amikor beírattam a legényt, még ő mondta hogy ne aggódjak, mert ez egy direkt ilyen suli, itt minden gyerkőc külföldi. Erre most pont ezzel szívatnak? Mondtuk hogy szó sem lehet róla. Ha nem halad sehova év végéig, majd visszatérünk rá. DE! még akkor sem mondta egyik sem a napközit. (erről majd egy másik posztban írok) Mivel itt a suli július végéig tart, nem is nagyon paráztunk rá. Bőven volt még időnk. Év végére szakadt át a gát a fiunknál, egyre bátrabban kezdett beszélni, még barátkozott is. Biztosak voltunk benne, hogy minden rendben lesz. A második osztályt már sokkal magabiztosabban kezdte. Mégis csak más, ha érted mit beszélnek körülötted!

Itt elsőben még nincsenek jegyek. Teszteket írnak, amit pontoznak. A ponthatárokat központilag határozzák meg. Elég szigorú, mert ha már két pont hiányzik, nem lehet egyes. Fura volt, mert itt egytől hatig osztályoznak és az egyes a legjobb! Német logika…. Másodikban félévtől kezdik a jegyeket adni a tesztekre. A bizonyítvány pedig egy darab A 4-es lap. És általánosban végig szöveges értékelés van. Harmadiktól odaírják minden tantárgy végére hogy megfelelt vagy nem és csak negyedik év végén kapnak jegyet is.

Másodikban aztán gyorsan feltűnt, hogy valami nem stimmel a kölökkel. Kérdezgettem mi a baj, de csak kitérő válaszokat adott. A Karácsonyi szünetben ültettem le, hogy akkor most szeretném hallani hogy mi van? Ki is derült. A tanárnő. Nagyon trágár módon beszélt és viselkedett vele és még néhány gyerekkel. A kölök annyira félt, hogy véresre csipkedte az ujjait. Félt reggel bemenni a terembe…. Azért az meredek nem? Egyszer bementem vele és láttam. Gyakorlatilag úgy sunnyogott be a padok alatt, nehogy észrevegye a csaj. Nem is értettem, mivel a fiunk pont egy csendes, nyugis, szófogadó legény. Szépen írt, tiszta volt a füzete, könyve, a házi feladatok mindig készen voltak, szóval passz.

Nem hagytuk annyiban. Többször is voltunk bent, próbáltunk vele kommunikálni, de nem volt benne partner. Akkor igazgatónő. Már terápiára küldte a gyerekorvos a fiunkat emiatt, szóval ez már nem az a kategória amit szó nélkül lehet hagyni.

Így sem volt egyszerű menet. A németek eleve kerülik a konfliktus helyzeteket. Vagy az van amit mondanak, vagy ha nem csinálod, inkább elszelelnek. A stressztől meg szó szerint rettegnek….

Több körben ültünk össze, rengetegszer beszéltünk. Mondtuk hogy ha nem jutunk közös nevezőre, rakják át a gyereket a másik osztályba. Azt mondták nem lehet a többi szülő miatt!? A végére még a tanárnő is szóba állt velünk. Meg volt sértődve, hogy nem hozzá mentünk először! De. Csak lepattintott! Végül sikerült amit akartunk, egészen normális lett a helyzet. Békén hagyta a fiunkat. Nem derült ki konkrétan hogy miért csinálta, mi volt a gondja, csak az, hogy sokan panaszkodtak rá, így az év végével a tanárnőt el is küldték. Állandó helyettes tanár lett belőle.

A második év végével mi is elköszöntünk, mivel másik városrészbe költöztünk. Egyedül az igazgatónőt sajnáltam, meg a napközit ami végül mégiscsak összejött. Az igazgatónő volt a második tanítónénije a gyereknek, elég sok órán volt velük. Ő legalább szerette a gyerekeket és tényleg próbált segíteni a fiunknak, meg nekünk is.

Az átiratkozás nem volt zökkenőmentes, de mire kezdődött a suli, minden sínen volt szerencsére. Ide már két gyereket kellett beíratni.

A többit majd legközelebb!

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 0
Tovább

Ez azért elég kalandos volt.......

Már annyira régi a történet, hogy néha el sem hiszem hogy igazi.

Épphogy betöltöttem a húszat. Már akkor tudtam, hogy ha bármit akarok az életemben, azt magamnak kell megteremtenem. A szüleim elváltak ugyanis (talán egyszer írok róla…). A lényeg, hogy a két vesztes a sztoriban a két gyerek volt. Én meg a tesóm. Az apám gyakorlatilag eltűnt az életemből, az anyám pedig az éppen aktuális pasira fogva lazán kirakott otthonról a suli vége után. Na de nem a szemembe mondta, tesómmal üzente.

A nagymamám fogadott be, meg a párja. Ha ők nem lettek volna…….

Még az akkori pasim is egy lúzer volt. Mint én. Nem sok olyan szerencsétlen van akit kivágnak otthonról. Elkezdtem keresgélni a lehetőségek után. Akkor jutott eszembe, hogy egy barinőm mesélte mindig, hogy van egy rokona, aki külföldön dolgozik és elég jól keres.

Gondoltam megpróbálom. Kinek hiányoznék itt a nagymamámon kívül? Segíteni sem fog senki. És milyen lehetőségeim lehetnek egy világvége kis tök faluban? Semmi.

Gyorsan el is kezdtem a szervezést. A lovagom persze totál be volt parázva és az apucikáját sajnálta nagyon, hogy otthon kell hagynia. Bakker………

Hihetetlen módon, de nagyon könnyen, gyorsan, olajozottan mentek a dolgok. Júniusban lettem majdnem hajléktalan és februárban már a reptéren álltunk.

Az apám vitt fel. Körülbelül százszor kértem meg rá.

Az utazás nagyon hosszú és fárasztó volt, plusz még soha nem repültem, a gyomrom nem bírta valami jól. De már nagyon éhes voltam, gondoltam az a kis saláta elég lesz, hátha nem jön vissza, erre abban meg hal volt, amit utálok. Kár volt megennem……

A lényeg, hogy odaértünk épségben.

Azt mondta itthon a srác, aki állítólag a melót intézte, hogy a reptéren fog várni egy magas,vékony, barna hajú, nagyfülű pasas. Háááát, mit mondjak, kb. minden férfi így nézet ki. Több órán keresztül lestük az emberünket. Idegemben már a szemöldököm is befontam, hogy hogy lehettem ekkora állat, hogy hittem egy vadidegen pasinak? Mégis mit fogunk itt csinálni tök egyedül ha nem jön értünk? Nem vagyok százas. Mire végre megérkezett ő. És még a személyleírás is passzolt.

A reptértől nem tudom pontosan hány kilométeren keresztül kellett DJ Bobo-t hallgatni, de túl sokáig! Ráadásul full hangerőn.

Akkor derült ki, hogy a melóból semmi nincsen leszervezve, még az sem hogy hol alszunk aznap éjjel? Az első magyar csajhoz vitt, aki eszébe jutott.

Persze szépen lekapcsoltak pénzzel a házigazdáink, azért, hogy ajtón belül alhattunk a földön. Ezen kívül, használhattuk a fürdőt, de kaja már semmi. Oldjuk meg. Szuper! Nem baj, amúgy sem bírtam enni egy darabig. Éjjel ráadásul akkora bogarak sétáltak felettünk a plafonon, mint egy papucs. Be se mertem csukni a szemem. Nagyon féltem. Mi lesz ha rám esik egy?

Az összes kint lévő fiatal magyart megismertük három hét alatt ugyanilyen felállásban, mire kaptunk egy szobát egy szlovák csapatnál. A páromon kívül, öt pasival laktam együtt. „Élmény volt a köbön!” Mindig lesték mikor öltözöm és állandóan rám nyitották az ajtót, amiben természetesen rossz volt a zár. Tiszta ovi! De végre lett meló. Az első pár hónapban nem is volt szabadnapom. Annyira kikészült a vállam, hogy nem tudtam aludni. De örültem, volt munka. A fiúm nem tudott egy mukkot sem a nyelvből, plusz még itthon a srác a nyakunkba varrt egy másik ilyen észlényt, szóval nekem kellett az ő melójukat is intézni. Mindig hozzám osztották őket a biztonság kedvéért. Nyelv nélkül tele voltak szabadnappal, olyankor lazultak a medence szélén.

A majdnem egy év alatt amit kint töltöttem, szinte minden igényem az önbecsülésemmel együtt húztam le a wc-n. Rengeteg munkát vállaltam. Néha két műszakban is dolgoztam. Délelőtt és éjszaka. Fizikailag és lelkileg is megviselt nagyon. De a meló mellett, mindig másokkal együtt élni sem éppen szupi-szuper.

Egyszer két zakkant libával laktunk együtt. Állandóan bulit tartottak és mindig kinyírták a légkondit, (füstölt) pedig akkora volt mint egy szekrény. Totál nem érdekelte őket hogy mi is ott lakunk, sose kérdeztek, vagy szóltak semmiről. Szerencsére nem tartott sokáig, leléptek. Utána meg mi léptünk le.

Épphogy beértünk reggel dolgozni, amikor a híradóban a két tornyot mutatták, ahogy füstöl. Nagyon megijedtem…… Pedig nagyon messze laktunk tőlük.

Utána kezdtünk el gondolkodni a hazautazásról.

Aztán menet közben még volt szó róla hogy másik városban maradunk barátokkal, de a pasim nem bírta az apukája nélkül. Én még szívesen maradtam volna. Nem jutsz el minden héten a világ másik felére. Gyönyörű ország egyébként és nagyon tiszta. Ráadásul a legszebb részén élhettünk. :)

Annyi mindent megnéztem volna még! Mindenki nagyon rendes, segítőkész volt, soha nem bántak velünk külföldiként.

Az idő már nem volt ilyen kegyes hozzánk. Pont a hurricane season-t fogtuk ki. Csak egy kisebb hurrikán jött nagyon közel, ami így is elég rémisztő volt, de szerencsére csak egy napig tartott. Ennek köszönhetően viszont, mondták hogy ne lepődjünk meg ha a medencében, autó alatt, vagy az ajtónk előtt találunk reggel egy aligátort! Ömlött az eső minden nap. Naná hogy mindig akkor, mire végeztünk a melóval. :( Néha annyira esett, hogy nem láttuk a közlekedési lámpát.

Összegezve: Meglett amiért kimentem. De a mostani eszemmel el sem indulnék. Ez tuti! Főleg nem ilyen szervezéssel. Állati mázli, hogy ép bőrrel megúsztam. A mai napig össze teszem a két kezem, hogy nem evett meg aligátor, sem cápa, nem csípett meg mérges pók, vagy mart meg kígyó. Nem lőttek le, vagy raboltak ki, vagy el. Lehetett hallani durva sztorikat azért….. És még ki is fizettek. Legalábbis a legnagyobb részét. Hatalmas élmény volt, örülök hogy átélhettem. :)

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 0
Tovább

Most akkor mi van a gyerekem szemével?

Magas, nem magas az a szemnyomás, vagy elcseréltük más nyavalyára?

 

A „Magas a nyomás a gyerekem szemében” poszt folytatása.

Ott hagytam abba, hogy a szeptemberi időpontra vártunk.

Na de én nem bírtam ki addig! Hogy bírtam volna? Gyorsan körbetelefonáltam, merre mehetünk tovább? Állati szerencsénk volt, mert kaptunk egy helyet a szemklinikára otthon.

Még az sem érdekelt, hogy az egyetlen napra adták a három hétből, ami pont nem volt jó másik időpont miatt. Még az óra is ugyanaz volt. Nem gáz, megoldjuk! Mindenki akkor ment szabadságra, alig volt orvos a városban. Nehéz volt bármilyen időpontot szerezni.

Csak nézzék meg a legény szemét rendesen.

Most apa volt a hős, aki bevitte a fiunkat a szemészetre, mert nekem a fogdokival volt „randim” az összes többi gyerekkel. A párom úgy volt vele, őt szekálták már eleget a fogdoki miatt, egyet se lásson közelebbről egy darabig.

( „ A fogorvos törte el a férjem állkapcsát” posztokból kiderül miért.)

A fogorvost sem tudtam átrakni, így is már két hónapja le volt fixálva az időpont, mert a fogdoki is két szabi között dolgozott csak pár napot.

Csodálkozott is a férjem mikor beértek a klinikára, mert alig volt ember a folyosón. Nem is kellett sokat várni, gyorsan szólították is őket. Nagyon rendesek, kedvesek voltak, tényleg alaposan megnézték minden irányból a gyereket. Mondták is rögtön a jó hírt, nem magas a szemnyomás, jó lett az eredmény. Kérdezte apa, hogy akkor mi lehetett a baj? Nem tudják, bármi, ilyen előfordulhat.

(gyerekeknél, terhes nőknél minden lehetséges)

Ó de jó, nem is kő, hanem szikla esett la a szívünkről. Viszont, mire beleéltük volna magunkat, jött a feketeleves : Fél év múlva kell egy kontroll, meg valószínű hogy innentől kezdve rendszeresen járni kell.

De miért kell jönni, ha jó az eredmény? Mert a vakfoltja viszont nagyobb mint kéne és az sem valami jó! Tudnának erre is valami spéci vizsgálatot, de mivel ő még nagyon kicsi, nem tudják mivel összehasonlítani. Csak felnőtt eredmények vannak. A lényeg röviden, hogy figyelni kell.

Én meg azt hittem, hogy minden rendben és fellélegezhetünk végre…..

A doktornő próbálta vigasztalni apát, hogy nem kell megijedni, ez nem vészes, csak jó ha néha ránéznek. Szuper.

Őszintén szólva, amilyen az idei év volt idáig, már mindegy ki mit mond, totál kivagyok.

Az a jó, hogy a fiam soha nem panaszkodik, nem mondja hogy fájna, vagy nem lát jól, semmilyen tünete nincsen. Ezért sem gondoltam hogy bármi lenne a szemével. Bízom benne, hogy minden rendben lesz vele.

A nyári szünet jó gyorsan eltelt, készültünk haza. A nagyobbak már nagyon várták, a kicsik meg egyáltalán nem.

Beszéltük apukával, hogy mi legyen, menjünk az itteni orvoshoz vissza, vagy ne menjünk? Aztán arra jutottunk, ha már van időpont megyünk és megmutatjuk az otthoni eredményeket is.

Kicsit be is húztuk a nyakunkat, vajon mit fog szólni a szemész, hogy másnál is voltunk?

Őszintén meglepődtünk, mert nem azt a választ kaptuk, amit vártunk. Azt mondta nagyon helyes hogy megnézettük, ő is ezt csinálta volna a saját gyerekével! De azért szeretné körbenézni a nagyfiút, biztos ami biztos alapon. A szemnyomás szerencsére megint jó lett, de ő is húzta a száját, azt mondta valami van, mindenképpen vissza kell menni januárban. Olyan hamar?

Akkor most mégis mennyire kell megijedni?

Az igazság az, hogy ha velem van valami, azt általában félvállról veszem. Mindig úgy vagyok vele, hogy nekem nincs időm ilyen hülyeségekre hogy beteg legyek. Itt vannak a gyerekek, szükségük van rám, toppon kell lennem. Állítólag hozzáállás kérdése is a gyógyulás. Nálam a legkomolyabb megfázás is, amikor tényleg lázas vagyok és talpra sem tudok állni, maximum egy hétig tart cakk–pakk. Abból körülbelül másfél nap amíg fetrengek, de az is csak azért, mert tényleg nem tudok fent lenni. Nem rohanok rögtön minden köhintéssel az orvoshoz.

A kötelező felülvizsgálatokra elmegyek, de azon kívül csak akkor, ha már végképp muszáj.

Viszont a gyerekekkel teljesen más a helyzet.

Nem látok bele, nem érzem hogy mije fáj, nem fáj, vagy tényleg jól lát–e vagy sem.

Az is biztos, hogy orvoshoz járni nem éppen a legjobb időtöltés. Persze ezt is embere válogatja, van aki kifejezetten szeret menni. Én nem. Gyerekkel sem.

De ha a doki azt mondja hogy valami van, akkor menni kell!

Derüljön ki időben, ha kell kezeljék minél hamarabb. Az egészségünk a legnagyobb kincsünk, ki vigyázzon rá ha nem mi?

A január még messze van, a másik időpont meg még messzebb. Most nem vagyok annyira kétségbeesve mint a nyáron, de nem is vagyok teljesen nyugodt. Reménykedem hogy minden rendben lesz és elfelejthetjük ezt az egészet.

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 

 0
Tovább

Hétvégi programunk : KRUPP (kirándulás helyett)

haragsprint

Mit mondjak, egészen mást képzeltem el.

Erre mondják hogy : „Ember tervez, Isten végez!” És ez mennyire igaz és milyen bosszantó!

Körülbelül keddtől nem aludtunk valami jól. A pici csak forgolódott éjjel, nézelődött, bújt hozzám.

Napközben még elvolt, de látszott hogy valami nem oké, nem volt valami jó kedve. Szerdán és csütörtökön már langyi volt a homloka, de nem volt vészes.

Gondoltam kis megfázás, torokfájás, azzal el se megyünk az orvosig, úgysem ad rá semmit. Nem is kell. Itt antibiotikumot csak nagyon gázos esetben adnak.

Pénteken volt nyűgösebb, csak velem akart lenni, bújni egész nap. (jó sok ölelést meg puszit kaptam, amit imádok) Ezen kívül semmi új.

Viszont, este fele már komolyabb lett a helyzet. Felszökött a láz 39 fölé és elment a hangja.

Megbeszéltük apával, hogy szombaton ügyelet, ha nem lesz jobb a helyzet.

Jó későn aludt el a kezemben, nem akart lefeküdni. Mesét kért. Milliomodjára is megnéztük ugyanazt.

Amikor áthoztam a hálószobába és lefektettem, felébredt szegény. Na gondoltam, mostanában nem lesz tusolás…… De hamar elaludt, én meg kiszöktem. Nem jutottam a fürdés végére hiába siettem, már jött is. Akkor már hallani lehetett, hogy nagyon nehezen kap levegőt! Szinte fullad. Én meg azt hittem hogy a sírás miatt van.

Visszahoztam megint, összebújtunk megint. Gyorsan vissza aludt, mert nagyon fáradt volt már.

De egyre nehezebben aludt el és mindig arra ébredt, hogy nincs levegője. Mellé még nagyon fura hangon kezdett köhögni, olyan ugatósan.

Négy órakor mondtam, hogy öltözzünk és indulás.

Itt az ügyeletre a legközelebbi gyermekkórházba kell menni.

A portán van mindig valaki, akinél be kell jelentkezni. Elmondod mi a baj, felviszi gépre, lázat mér, stb. Most nekünk még vér oxigén – szintet is nézett, mert mondtuk hogy nehezen kap levegőt a kicsi. Látta a pöttyeinket is, amivel ugye már jó pár hónapja szenvedünk. ( A lepkehimlős posztokból kiderül, a folytatása pedig a palacsintás sztori) Kérdezte hogy mi az? Nem tudjuk.

Pedig megint azt hittem hogy elmúlt, mert már egy hete nem volt rajta egy sem! Akkor éjjel viszont annyira kijöttek, hogy nem is látszott a lányka. Már nem is pöttyös volt, hanem néhol nagy foltokban vörös. ( és ez mennyire bosszant, hogy ennyi idő alatt nem jutottunk sehova vele...)

Bekísért a csajszi a vizsgálóba, ahol a doktornénire vártunk. Jött is gyorsan, de a pici nem akarta hogy megvizsgálja. Sokáig nem is kellett, rögtön mondta hogy krupp! (Vírus okozta felső légúti megbetegedés, ami nehézlégzést okoz. Nagyon súlyos esetben akár fulladást is. Öt év alatti gyerekeknél gyakori. És nagyon ijesztő!)

Akkor esett le, hogy már egyszer szenvedtünk ezzel, a legkisebb fiúval.

A doktornő is megnézte a nagylány foltjait. Kérdeztük hogy szerinte mi lehet, mit csináljunk, merre menjünk vele. Még le is fényképezte, azt mondta nem látott még ilyet, de nem lepkehimlő, az biztos! Elmondtuk az egész történetet, hogy még Magyarországon is nézettük már, hogy diétát tartunk, ami nem használt eddig semmit. (azon kívül hogy a lányunk hízott, én meg fogytam, pedig nem is akartam!) Már felhívtuk az itteni biztosítót is, van - e valami ötletük, merre menjünk, ha a gyermekorvos nem foglalkozik vele és nem ad beutalót? Azt mondta a biztosítós pasi, hogy nem tud hozzászólni sem, majd kerít egy dokit aki visszahív. Telefonált is egy állítólagos orvos, aki megsértődött, hogy nekünk semmi nem jó, igazából nem is tud segíteni, az pedig gyerekeknél szerinte normális, hogy tele van kiütéssel, akár egy évig is! Nem érti miért feszkózunk ezen?

Itt az ügyeletes orvos azt mondta hogy valami allergia lehet, szerinte a bőrklinikát próbáljuk meg.

A pöttöm kapott egy kúpot, és jöhettünk haza. Azt mondták ha baj van, gyerekorvos.

Ez azért vicces, mert szombat hajnal volt. Gyerekdoki leghamarabb hétfőn van. Ha nincs időpont, be se jutunk. Mert ugye a betegség olyan, hogy előre lehet látni már hetekkel, mikor lesz lázas, vagy akármilyen bajos egy gyerek! Talán ha médium lennék, menne a dolog. Szeretnék az lenni.

Apa kialkudott pár kúpot, ha esetleg még baj lenne a hétvégén. Lett!

Gyorsan végeztünk egyébként, egy órán belül itthon is voltunk. A legkisebb legény utána ébredt fel, hogy fáj a hasa, lába, feje, mindene. Na szupi! Én meg azt hittem, hogy tudunk végre pihenni egy kicsit. Kapott fájdalomcsillapítót, azt mondta visszamegy aludni. Megbeszéltük, ha bármi van, szól.

Mire leért a fejem a párnára, már szaladt a kölök a konyhába. És mire én odaértem, hányt. De miért a konyhába? Akkor már jócskán lázas volt ő is. Persze a hányás miatt, visszajött a gyógyszer. Még szuperebb!

És még a szobából is kifagytunk, mert a pici miatt ki kellett nyitni az ablakot, mivel a hideg levegő jó a kruppra, akkor könnyebben kap levegőt. Ő tudott is aludni utána. Én viszont nem, mert lestem a gyerkőcöket. A fiam is valami vírust nyelhetett be, egész nap feküdt, negyven feletti lázzal. Akkor volt elevenebb, ha hatott a lázcsillapító. És ha már a fiam fekszik, akkor van baj…...

Szombat este még kellett kúp a kisasszonynak, de napközben egész jól elvolt. Csak énekelni nem tudott ilyen rekedt hanggal. :( pedig azt nagyon szeret.

És hogy miért haragszom? Nem elég hogy mindkét gyerek ilyen beteg, meg még mindig ezek a nyüves pöttyök, de még a bulinak is annyi. Ülhettünk itthon mint mindig. Pedig annyira várta mindenki! :( Mert itt nagyon ritkán szép az idő, főleg hétvégén. Azóta hogy hazajöttünk a nyári szünetről, EGY hétvége volt csak normális ezen kívül. ( akkor sem tudtunk lelépni) Mert persze mindig vasárnapra romlik el, amikor ki tudnánk mozdulni! Szemét Murphy! Annyira utállak!

Jó lett volna csavarogni, szellőzni kicsit mindenkinek, de két beteg gyerekkel nyilván el sem indulunk. Én kis naív, azt hittem végre szabira mehetek…….

A lényeg hogy a gyerkőcök már jobban vannak!

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 0
Tovább

Méghogy kalandvágy!

Valamelyik politikus mondta egyszer hogy: „A magyarok kalandvágyból mennek külföldre.”

Összepakolni egy életet, otthagyni a hazád, a szeretteid, az anyanyelved, nem gondolnám hogy szimpla kalandvágy. De mások nevében én nem beszélhetek. Arról a többi külföldön élő magyart kérdezzétek. Nálunk leginkább végső kétségbeesés volt az oka.

Sok embertől hallottam már azt is, hogy könnyű lelépni, azt a legkönnyebb! Persze. Megnézném hogy ezekből hányan jutottak el az ország határáig egyáltalán…...

Én éltem már külföldön. De az már nagyon régen volt. Szép volt, jó volt, állati mázli hogy jól sikerült, de akkor is hazavágytam. Pedig fiatal voltam, akkor még lehetett volna akár kaland is az egész, de engem már akkor is más vitt előre. A szüleim válása, meg még ami utána jött. Ez is megér egy posztot, majd leírom.

A mostani költözés viszont egészen más volt.

A férjem januárban mondta meg, hogy a következő hónaptól nincs munkája. Én épp az utolsó hónapokat tapostam a legkisebbel, szóval a létező legrosszabbkor jött a szitu.

A vicc az, hogy abban a pár hónapban az elkövetkező negyven évünk tört apró darabokra.

Nálunk még az a biztos mentőháló sincs, amit mások családnak hívnak. A szüleim már említettem, a férjem szülei pedig ugyanez csak pepitában. Sokra nem megyünk velük. Sőt, volt aki még ártott is direkt, segítség helyett.

Hónapok teltek el a munkahely keresgéléssel hiába. A férjem mindig vezető beosztásban dolgozott, folyékonyan beszélt angolul, még ismerősök is akadtak komolyabb helyeken, de semmi.

Akkor mondta egy este, hogy inkább külföld, mint itthon közmunka. Egyáltalán nem örültem neki. A szívem mélyén tudtam hogy igaza van, mégis tiltakoztam ellene. Rengeteg dolgot hoztam fel hogy miért ne, de hajthatatlan volt.

Reménykedtem, már imádkoztam is, hogy valami jó történjen hogy maradhassunk.

Évekkel előtte többször is beszéltünk róla, volt már hogy neki is készültünk hogy utazunk, de mindig jött valami. A gyerekek előtt persze még könnyebben mozdul az ember. Akkor még belefér a kaland, na de így………. Ennyi gyerekkel a mindennapok sem egyszerűek! :)

Főleg amikor megmondta hogy hova…… - na neeeeem! A világ minden táján vannak rokonok, tudtak volna segíteni ha kérjük, erre pont ide! A németet még ő sem beszélte, hozzám is az angol áll közelebb, erre pont Németország…….. Akkor már komolyabban mondtam hogy gondolja át.

Közben megszületett a pici. De a boldog babázás helyett, körömrágással és készülődéssel teltek a napok. Épphogy betöltötte az első hónapját a pöttöm, amikor apuka elindult egyedül. Senkinek nem kívánom azt a napot. Meg utána azt a pár hónapot sem. Maga volt a pokol.

A gyerekek is sírdogáltak, szinte minden este, hogy mikor jön haza apa? Nem tudtam megmondani.

Nem volt senki aki itt is segített volna bármiben. Teljesen egyedül intézett mindent.

És tudjátok mi a vicc? Hogy otthon több mint három hónapig semmi, itt pedig egy héten belül volt munkája! Igaz hogy először kiközvetített melós volt kevés pénzért, de mivel jól dolgozott és értelmes, visszahívta a cég állandóra. Két hónapot volt egy másik helyen, ezt leszámítva ugyanott van már több mint öt éve. Itt is gyorsan lett belőle kis - főnök, aztán meg nagyobb is. (Bár ez a német kollégáknak erősen csípi a szemét!)

Én meg közben otthon próbáltam helytállni a törpökkel. A legnagyobb elballagott az oviból, úgyhogy ki is költöztünk a nagymamámhoz vidékre. Nem bírtam egyedül a lakást is fizetni, ráadásul nem tudtuk hogy apa mikor tud értünk hazajönni. Egy albérletből nem tudsz olyan gyorsan kipakolni, aztán még az elszámolás, stb., nem akartam bonyolítani. Így az összes cuccunk szépen bedobozolva várta a kiutazást.

Bár azért a vidéki élet sem volt móka és kacagás…….

Ez egy kis falu, mindenki tud mindent, olyat is ami nincs, szóval kaptam bőven jóindulatú megjegyzéseket. Többek közt olyanokat, hogy: már régen talált magának valami gazdag német nőt! Sosem jön vissza értetek ha van egy csöpp kis esze! Majd olyan bolond lesz hogy hazajön a sok kölökért, akikkel csak a baj van!? Minek mennél utána, mások is élnek külön, stb. Néha a sírógörcs kerülgetett tőlük. Főleg mikor azt kezdték találgatni hogy kinek kéne félteni a férjét tőlem, mert ha itt maradok, biztos kell majd pasi. Jesszus! Nem is értem hogy tudnak ennyire rosszindulatúak lenni emberek. Nekik ez valami perverz örömet okoz? Mire jó ez?

Aztán végre jött a hír, hogy van albérlet. Igaz hogy nem palota, sokat kell vele dolgozni, de indulásnak jó. Mondtam hogy tökmindegy, csak vigyen innen gyorsan.

Még egy fuvart is kellett szerveznem, aki kiköltöztet, de lehetőleg úgy, hogy ne maradjon otthon semmi. Állati szerencsénk volt, sikerült.

Akkorra már stresszeltem a legnagyobb miatt is, hogy lemarad a suliról, szorított az idő nagyon. Még jó hogy itt később kezdik az iskolát.

Egész napos pakolás után, este indultunk el. Előtte nem is vezettem csak maximum két – háromszáz kilométert egyben, szóval fel volt adva a lecke rendesen, mert akkor még két autóval közlekedtünk. A cuccaink kicsit kalandosan délután értek ide, de szerencsére mind épségben.

Összességében elég jól alakult az egész.

Csak apa volt nagyon szomorú, mert fontos dolgokról maradt le közben. ( ovis ballagás, szülinap, az első fog kiesése, az első biciklizés két kerékkel, no meg a legkisebb első pár hónapja)

Nem mondom hogy itt jobb, azt sem hogy rossz. Leginkább más.

DE! ez nem a mi hazánk, nem is lesz az soha. Itt élünk, tesszük a dolgunkat, de semmi közünk semmihez. Én mindig arról ábrándoztam, hogy majd egyszer hazaköltözünk, de ahogy telik az idő……. A gyerekek hallani sem akarnak róla. Picik voltak még mikor kijöttünk, ebbe nőttek bele, ezt szokták meg. Most nyaralni járunk haza.

Nekem még mindig hiányzik. Nagyon hiányzik.

A többit majd máskor............

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 0
Tovább

A havim

Egyetlen szóval tudom jellemezni. Utálom!

Kíváncsi vagyok van - e olyan nő a Földön, aki nem?

Több helyen is hallottam, hogy létezik olyan hogy premenstruális szindróma. Ami nekem van sajnos. Meg még sok más nőnek is. Hogy mit lehet vele kezdeni? Elviselni.

Én már a legelsőt is rühelltem. Totál ki voltam akadva, hogy mért kellett ez!? Undorító. De hogy onnantól kezdve hosszú éveken át minden hónapban? Na neee! És akkor még nem is sejtettem, hogy ez annál is lehet sz.r.bb.

Főleg mikor azokon a napokon kellett emberek közé menni…. Mindig úgy éreztem hogy mindenki tudja, látja rajtam, mintha a homlokomra lenne tetoválva. Pfujj. Persze tudták is…. FALUHELYEN? Naná! Pont ezt ne beszélték volna ki? Amikor ennél vadabb dolgokat is mindig tudott mindenki mindenkiről?

Mostanában viszont….. és nem tudom hogy ez a korom miatt van, vagy a szülések száma befolyásolja, esetleg mindkettő, de már az elviselhetetlen kategóriába értünk.

Minden hónapnak körülbelül a fele szenvedés.

A kedvencem a brutális hormonzavar, ami full stresszel jár és nem tudsz vele mit csinálni. Olyankor egyszerűen teljesen kész vagyok. Egyik percben még semmi bajom, a következőben meg szétszed az ideg. Apuka szegény, rutinból nagy ívben elkerül pár napig. Magnézium marék számra megy, bár sokat nem használ. Szívem szerint el is bujdokolnék addig valahova, ahol sem ember, sem állat nincs. 

Hagyjon békén mindenki!

És a többi ami még ezzel jár ugye! Hogy le se lehessen tagadni, a fejem úgy néz ki, mint aki épp a tinikor közepét tapossa. Mellé a hányinger, hasmenés, fejfájás, de nem csak ilyen éppen hogy csak alapon, hanem olyan izmosan, amitől alig látok. Derék – láb és csípőfájdalom. Mozogni is csak fogcsikorgatva bírok. Imádom...

Még jó hogy a cickók nem fájnak. Attól aztán végképp megsértődnék. Ebben kivételesen szerencsém van.

Ja, de ezeket nem csak azokon a napokon tudom produkálni, hanem most már hó közepén is!

Régen azt se tudtam miről beszélnek……….. megérezni a peteérést, na persze. Mekkora kamu.

Most meg……. Ugyanezek a szörnyű tünetek, minden hónapban kétszer is, csak akkor extraként szurkál a hasam mellé.

Na és amikor így kell helytállnod a melóban, otthon, meg mindenütt, mindenkivel....

Ne legyél idegbeteg, maradj türelmes, kedves, vágj jópofát mindig, mindenhez, akkor is ha kivagy mint a f...! A pasiktól még meg is kapod ha nem bírod cérnával, hogy tuti megvan neki!

Uraim, próbálták már? Mert ugye ha egy nőnek rossz kedve van, vagy nyűgös, akkor csak egy baja lehet. Tudom hogy olyankor hárpiák vagyunk, (én biztos) de kérünk egy kis megértést. Elhiheti mindenki, nem direkt csináljuk!

Plusz még sokba is kerül! Muszáj megvenned hozzá a felszerelést, nem tudsz mit tenni. ( Állítólag vannak országok, ahol csökkentették ezeknek az árait!)

Vagy utánozzuk azt a zizzent jógacsajt aki hófehér ruciban figurázott és elfelejtett tampont használni közben? Így hirdette szegénykém hogy ez „totál természetes dolog, nem kell szégyellni!” - köszi. Minden képen, egyre nagyobb vértócsa volt a naciján. És a higiénia, meg a fertőzésveszély nem játszik? Jó hogy nem járkál minden nő nyakig véresen az utcán, mert ez „tök természetes dolog”. Jesszus! Én tuti nem fogom utánozni!

De akkor már ne hagyjuk ki azokat az elmeháborodottakat sem akik szerint jó ötlet azzal a vérrel képeket „festeni”. Ehhez inkább nem fűznék hozzá semmit…..

A nőgyógyászt ha kérdezem hogy mit lehetne ezzel csinálni, csak néz rám, szétteszi a kezeit és közli hogy ez ilyen. Megoldás nincs, marad a szenvedés. Nem hiszem el.

Bár most ajánlott egy tabit, valami gyógynövényes cucc, (premens tabletta, barátcserjéből készül) naná hogy arany áron és természetesen hogy hasson is, minimum három hónapig kell szedni.

Lassan fél éve szedem. Azért mert állati béna vagyok a tablettázásban, mindig elfelejtem, így a négy havi tabletta még nem fogyott el.

Csak a vicc kedvéért, allergiás vagyok rá. Ha beveszem, köhögök tőle. De akkor már inkább az, mint a fent említett dolgok. Itt egyébként nem is volt az a fajta tabi amit otthon kaptam. Három havi adag van egy dobozban és annyiba került, mint otthon az egy havi. :) Érdekes nem?

És hogy használ – e? Egy kicsivel jobb lett.

Hogy ez most csak a bogyó, vagy mellette használt az is, hogy változtattam a hozzáállásomon, nem tudom. Ha közeledik az idő, mindig arra gondolok hogy: könnyű, gyors, háromnapos. Csak pár nap és túl vagyok rajta. Ez lett a mantrám. Most volt egy – két tűrhető hónapom.

Nő vagyok, ehhez hozzátartozik minden hónapban az a jó néhány nap. Máson nem tudok változtatni, csak a gondolkodásomon. Nem arra koncentrálok hogy mennyire rosszul vagyok, hanem hogy minél hamarabb átvészeljem.

 

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 0
Tovább

Az idei müncheni Oktoberfest képekben

Egész pontosan 1810. október 12 – én tartották az első ünnepséget, amikor Lajos trónörökös herceg ( későbbi I. Lajos király ) feleségül vette Terézia Sarolta szász hercegnőt. Róla nevezték el később a menyegző helyszínét Theresienwiese – nek, vagyis Terézia mezőnek. A mai napig így hívják és ott is tartják a fesztivált.

Azóta a világ egyik legnagyobb népünnepélyévé nőtte ki magát. Több millió ember látogatja a Föld szinte minden részéről. A bajorok egyébként Wiesn – nek, vagy Wiesnfestnek is nevezik.

Az idei volt a 184 – ik megrendezett buli, ami a nevével ellentéteben szeptember 16 – án kezdődött és október 3 – ig tartott.( Az itteniek ki is röhögik azokat, akik októberben keresik az Oktoberfest – et és lecsúsznak róla.) A rossz idő miatt hozzák előre, bár be kell vallanom, hogy itt elég sokszor fordul elő hogy rossz idő van. Ha hideg nincs is, akkor esik és mindegy hogy melyik évszakban járunk. Az idei nyár is átlag húsz fok volt sok esővel. :(

Kimenni egyébként a partira meggondolandó, mivel rengetegen vannak és állati drága. Ha enni és inni is akarsz, meg egy kis édes csemegét kóstolni, na meg persze kipróbálnál pár látványosságot, na ahhoz már nagyon vastag pénztárca kell.

A sört direkt erre az alkalomra magasabb alkoholtartalommal főzik és a korsók 1 literesek, szóval fel kell kötni a gatyaszárat hozzá. Nekem egy korsó elég lenne vagy két napig. A pincér csajokat meg jobb nem felbosszantani, mert a sok literes korsótól olyan karjuk van, hogy ajjajjj…... Minden sörmárkának saját sörsátra van, ahol asztalt is lehet bérelni.

Nagyon divatos hogy népviseletben mennek ki a fesztiválra. Bár itt nem csak erre az alkalomra veszik fel, az év bármely szakában lehet látni ebbe öltözött embereket, még akár a vasárnapi misére is szívesen hordják. A fonott haj illene hozzá, de azt már nem mindenki erőlteti. Még hétvégi partin is láttunk kantáros – bőrnacis pasikat kockás inggel.

Egy Oktoberfest sem múlhat el a sör mellett, a mindenféle színű és méretű kolbászok, mézeskalács - szívek és óriásperecek nélkül. ( a szívekről találsz fotókat a facebook oldalamon is :)

Idén is apuka volt a bátor jelentkező aki kiment a törpökkel. (babakocsit régen nem is lehetett bevinni, és a táskának sem örülnek) Vasárnap délelőtt, eső után voltak, ezért vannak kevesen…..

Tavaly én a gyerekekkel a buli mellett mentem el az utcán. Pont ott kellett leszállnunk a metróról. Voltak bőven már odafele akik előre alapoztak otthon (részegek) és lökdösődtek a mozgólépcsőn is, ezért nem annyira rajongok érte. Plusz az utcán a gyerekem kapta el a biztonsági őr, mert az ő hátán volt a PELENKÁS hátizsák. Nem kérdezett semmit, csak utánalépett egy nyolc éves gyereknek és hanyatt rántotta. Szép. Még hogy nincsenek betojva……...

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 0
Tovább

Szúnyog vagy víziló?

Neked melyik tetszik?

Ha engem kérdezel, egyik sem. Én a szúnyognál vastagabb szeretnék lenni, a vízilónál meg jóval vékonyabb.

Manapság nem tudsz úgy híreket olvasni, hogy legalább egy ne arról szóljon, hogy nem gáz ha husi vagy, mert úgy is lehetsz szexi, csinos, szép, még modell is ha mindenáron szükségét érzed annak hogy közszemlére tedd magad. Példa rá, a plusz size modellek egyre népesebb tábora.

Nekem ezzel egy gondom van csak. Ha belesüppedsz a nagy önelfogadásba, akkor nem is akarsz változtatni! Pedig ha akarnád, megtehetnéd.

Ezért baj, hogy ezek a modellek ezt kommunikálják az emberek felé. Abszolút nincsenek tisztában azzal, hogy mennyien isszák a szavaikat és pont miattuk meg sem próbálnak lefogyni.

Akkor megnyugszol, hogy mi a fenének törnéd magad, amikor mások is vannak és egyre többen vannak, méretes idomokkal „megáldva” mégis büszkén mutogatják magukat. Még modellkedhetnek is. Akkor simán belefér még egy hamburger, meg nem gáz ha lecsúszik rá az a pár szelet süti, amit leöblítesz egy kis cukros lötyivel.

Az emberek, a világ pont attól halad előre, hogy soha nem vagyunk megelégedve azzal ami van, mindig jobbat, mindig mást, mindig változást akarunk!

Pedig egyre többet hallani azt is, hogy az elhízásnak milyen komoly egészségügyi kockázatai vannak. Cukorbetegség, szív – és érrendszeri betegségek, ízületi problémák.

És sajnos már a gyerekeket is érinti. Nyilván amelyik szülőnek sikerül magát dupla akkora méretűre ennie, az a gyermekével is azt fogja tenni. Fel hízlalja a gyerekét is. Mintha nem jutna el hozzájuk az info, hogy ebből baj is lehet. Vagy csak lazán tojnak rá, mert azt hiszik hogy velük biztos nem.

Ha látta valaki a „ Túl a sövényen” című mesét, abban gyönyörűen summázza főhősünk, hogy mi emberek hogyan is viszonyulunk a kajához. Aki nem látta, nézze meg. Érdemes. :)

Reggel kajával kezdjük a napot, délelőtt nasizunk kicsit, délben ebéd, délután megint nasi, este vacsi. Ha buliba megyünk kaja, ha randira, kaja, ha kirándulunk, kaja. Ha tv -t, filmet nézünk, eszünk, nehogy már unatkozzunk közben. Az ünnepnapok is az óriási kajálásokról szólnak. Ha örülünk, ha szomorúak vagyunk, ha sikerül valami, ha nem, ha szerelmesek vagyunk, ha szakítottunk, mindig ugyanaz a vége! Eszünk! Bármerre megyünk kaját tutira találunk. Még az utcán közlekedve is kaja - bódékba botlunk. Nehogy nagyon lesoványodjunk a sok gyaloglás közben.

Ki látott már a természetben elhízott állatot? Én nem. Ha van is, csak ritkán fordul elő.

Viszont a kiskedvencek között már sokkal több akad. Annyira szeretjük őket, hogy halálra tömjük szerencsétleneket.

Bár ezt a szomszéd néni is csinálja az unokájával………..

És nem, nem azokról beszélek, akikre valamilyen betegség miatt szaladnak fel a pluszkilók. Az teljesen más tészta, itt nem arról van szó.

Én egyébként ennek pont az ellenkezője vagyok. A szúnyogok táborát erősítem.

Tök mindegy mit eszem, mennyit eszem, nasizni is szoktam és csokis keksz nélkül nem tudok létezni,( bár ezt csak sumákban szabad, hogy a kicsik ne lássák) mégsem híztam, csak egyszer. A pocakos időket most nem számolom ide, mert akkor voltam átlagos súlyú. Szülni például hatvanöt kilóval mentem. Csúnyán ki is röhögtek.

Nem kell utálni, nem az én érdemem. Ezt örököltem. Nálunk nincsenek husimókusok a családban.

De amikor például a nagymamámnak sikerült felhizlalnia, mindenáron meg akartam szabadulni a feleslegtől, mert nem jöttek rám a nadrágjaim. Odafigyeltem hogy mennyit eszem és bicikliztem.

Persze vannak olyanok akik inkább lecserélték volna a ruhatárat, minthogy megmozduljanak…..

A nagyapám mindig azt mondta : Kislányom, csak attól hízol amit megeszel! Igaza van.

És azért ne hagyjuk ki azt sem, hogy kinek milyen vastagok a csontjai.

Én eleve madárcsontú vagyok, és ez is állati sokat számít. A barinőim, akik kb. ilyen alkatúak mint én, legalább öt kilóval voltak nehezebbek nálam. Vagy még többel.

Emlékszem, mindig azzal ijesztgettek az okosok, hogy majd húsz éves korom után hízom. Nem jött össze.

Akkor majd huszonöt után. Akkor sem.

Majd meglátod, ha szülsz egy gyereket. Még utána sem. Akkor a második után….. Mégsem.

Na, majd ha betöltötted a harmincat. Nem híztam el.

Harmincöt után esélyed nincsen, tuti te is hízol. Még mindig nem. Pedig itt már vártam is plusz néhány kilót.

Ha hazamegyünk és régi ismerősökkel, barátokkal találkozunk, mindig megkapom, hogy: te aztán nem híztál semmit. És látszik a rémület a szemükben……….. Tuti azt hiszik hogy valami komoly betegségem van, csak azt nem merik megkérdezni. Fura egyébként látni őket, mert szinte mindenkinek sikerült már minimum megdupláznia a régi súlyát. Főleg hogy ritkán találkozunk sokkal szembetűnőbb a változás.

Nem tudom miért, de ha valakinek gyereke van, akkor azt gondolja mindenki hogy kövér, lusta és igénytelen. Kikérem magamnak.

Voltam a férjem munkahelyén egyszer és találkoztam a kollégáival. Tudják hogy mennyi gyerekünk van. Meg is jegyezték apának, hogy ők teljesen meg voltak győződve róla, hogy én valami nagydarab elhízott jeti vagyok. Ezen apa sértődött meg! :)

De szó mi szó, a csajok közt több a husi mint a férfiak közt. Nem?

Pedig a csajok mindig tetszeni akarnak. Akkor erre hogy nem figyelnek oda?

Nem azt mondom hogy mindenkinek ropinak kell lennie, mert az sem szép. Egy elhízott emberről sem éppen az egészség jut eszembe. Szerintem a kettő között lenne ideális.

Azért valljuk be őszintén a duci emberek nem egy – két saláta levelétől növesztettek akkora hátsókat, meg a rengeteg fizikai munkától. Sokkal lustábbak vagyunk, jóval kevesebbet kell mozognunk, mint a nagyszüleinknek régen. És ez látszik is.

Ha figyelsz arra hogy mennyit eszel és mit, mozogsz mellé, nem csak egészséges leszel, hanem jobb alakú, erősebb és még boldogabb is. (a mozgás boldogság hormont szabadít fel)

Ez egyáltalán nem lehetetlen, sok embernek sikerült már.

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 0
Tovább

Ms.Mordor

blogavatar

Miért Ms.Mordor? Mert őszinte vagyok. És az őszinteség általában fáj, ezért senkinek sem tetszik. A posztokat az élet írja egy sokgyerekes családról, akiket Németországba hozott a sors.

Utolsó kommentek