Most akkor mi van a gyerekem szemével?

Magas, nem magas az a szemnyomás, vagy elcseréltük más nyavalyára?

 

A „Magas a nyomás a gyerekem szemében” poszt folytatása.

Ott hagytam abba, hogy a szeptemberi időpontra vártunk.

Na de én nem bírtam ki addig! Hogy bírtam volna? Gyorsan körbetelefonáltam, merre mehetünk tovább? Állati szerencsénk volt, mert kaptunk egy helyet a szemklinikára otthon.

Még az sem érdekelt, hogy az egyetlen napra adták a három hétből, ami pont nem volt jó másik időpont miatt. Még az óra is ugyanaz volt. Nem gáz, megoldjuk! Mindenki akkor ment szabadságra, alig volt orvos a városban. Nehéz volt bármilyen időpontot szerezni.

Csak nézzék meg a legény szemét rendesen.

Most apa volt a hős, aki bevitte a fiunkat a szemészetre, mert nekem a fogdokival volt „randim” az összes többi gyerekkel. A párom úgy volt vele, őt szekálták már eleget a fogdoki miatt, egyet se lásson közelebbről egy darabig.

( „ A fogorvos törte el a férjem állkapcsát” posztokból kiderül miért.)

A fogorvost sem tudtam átrakni, így is már két hónapja le volt fixálva az időpont, mert a fogdoki is két szabi között dolgozott csak pár napot.

Csodálkozott is a férjem mikor beértek a klinikára, mert alig volt ember a folyosón. Nem is kellett sokat várni, gyorsan szólították is őket. Nagyon rendesek, kedvesek voltak, tényleg alaposan megnézték minden irányból a gyereket. Mondták is rögtön a jó hírt, nem magas a szemnyomás, jó lett az eredmény. Kérdezte apa, hogy akkor mi lehetett a baj? Nem tudják, bármi, ilyen előfordulhat.

(gyerekeknél, terhes nőknél minden lehetséges)

Ó de jó, nem is kő, hanem szikla esett la a szívünkről. Viszont, mire beleéltük volna magunkat, jött a feketeleves : Fél év múlva kell egy kontroll, meg valószínű hogy innentől kezdve rendszeresen járni kell.

De miért kell jönni, ha jó az eredmény? Mert a vakfoltja viszont nagyobb mint kéne és az sem valami jó! Tudnának erre is valami spéci vizsgálatot, de mivel ő még nagyon kicsi, nem tudják mivel összehasonlítani. Csak felnőtt eredmények vannak. A lényeg röviden, hogy figyelni kell.

Én meg azt hittem, hogy minden rendben és fellélegezhetünk végre…..

A doktornő próbálta vigasztalni apát, hogy nem kell megijedni, ez nem vészes, csak jó ha néha ránéznek. Szuper.

Őszintén szólva, amilyen az idei év volt idáig, már mindegy ki mit mond, totál kivagyok.

Az a jó, hogy a fiam soha nem panaszkodik, nem mondja hogy fájna, vagy nem lát jól, semmilyen tünete nincsen. Ezért sem gondoltam hogy bármi lenne a szemével. Bízom benne, hogy minden rendben lesz vele.

A nyári szünet jó gyorsan eltelt, készültünk haza. A nagyobbak már nagyon várták, a kicsik meg egyáltalán nem.

Beszéltük apukával, hogy mi legyen, menjünk az itteni orvoshoz vissza, vagy ne menjünk? Aztán arra jutottunk, ha már van időpont megyünk és megmutatjuk az otthoni eredményeket is.

Kicsit be is húztuk a nyakunkat, vajon mit fog szólni a szemész, hogy másnál is voltunk?

Őszintén meglepődtünk, mert nem azt a választ kaptuk, amit vártunk. Azt mondta nagyon helyes hogy megnézettük, ő is ezt csinálta volna a saját gyerekével! De azért szeretné körbenézni a nagyfiút, biztos ami biztos alapon. A szemnyomás szerencsére megint jó lett, de ő is húzta a száját, azt mondta valami van, mindenképpen vissza kell menni januárban. Olyan hamar?

Akkor most mégis mennyire kell megijedni?

Az igazság az, hogy ha velem van valami, azt általában félvállról veszem. Mindig úgy vagyok vele, hogy nekem nincs időm ilyen hülyeségekre hogy beteg legyek. Itt vannak a gyerekek, szükségük van rám, toppon kell lennem. Állítólag hozzáállás kérdése is a gyógyulás. Nálam a legkomolyabb megfázás is, amikor tényleg lázas vagyok és talpra sem tudok állni, maximum egy hétig tart cakk–pakk. Abból körülbelül másfél nap amíg fetrengek, de az is csak azért, mert tényleg nem tudok fent lenni. Nem rohanok rögtön minden köhintéssel az orvoshoz.

A kötelező felülvizsgálatokra elmegyek, de azon kívül csak akkor, ha már végképp muszáj.

Viszont a gyerekekkel teljesen más a helyzet.

Nem látok bele, nem érzem hogy mije fáj, nem fáj, vagy tényleg jól lát–e vagy sem.

Az is biztos, hogy orvoshoz járni nem éppen a legjobb időtöltés. Persze ezt is embere válogatja, van aki kifejezetten szeret menni. Én nem. Gyerekkel sem.

De ha a doki azt mondja hogy valami van, akkor menni kell!

Derüljön ki időben, ha kell kezeljék minél hamarabb. Az egészségünk a legnagyobb kincsünk, ki vigyázzon rá ha nem mi?

A január még messze van, a másik időpont meg még messzebb. Most nem vagyok annyira kétségbeesve mint a nyáron, de nem is vagyok teljesen nyugodt. Reménykedem hogy minden rendben lesz és elfelejthetjük ezt az egészet.

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 

 0
Tovább

Hétvégi programunk : KRUPP (kirándulás helyett)

haragsprint

Mit mondjak, egészen mást képzeltem el.

Erre mondják hogy : „Ember tervez, Isten végez!” És ez mennyire igaz és milyen bosszantó!

Körülbelül keddtől nem aludtunk valami jól. A pici csak forgolódott éjjel, nézelődött, bújt hozzám.

Napközben még elvolt, de látszott hogy valami nem oké, nem volt valami jó kedve. Szerdán és csütörtökön már langyi volt a homloka, de nem volt vészes.

Gondoltam kis megfázás, torokfájás, azzal el se megyünk az orvosig, úgysem ad rá semmit. Nem is kell. Itt antibiotikumot csak nagyon gázos esetben adnak.

Pénteken volt nyűgösebb, csak velem akart lenni, bújni egész nap. (jó sok ölelést meg puszit kaptam, amit imádok) Ezen kívül semmi új.

Viszont, este fele már komolyabb lett a helyzet. Felszökött a láz 39 fölé és elment a hangja.

Megbeszéltük apával, hogy szombaton ügyelet, ha nem lesz jobb a helyzet.

Jó későn aludt el a kezemben, nem akart lefeküdni. Mesét kért. Milliomodjára is megnéztük ugyanazt.

Amikor áthoztam a hálószobába és lefektettem, felébredt szegény. Na gondoltam, mostanában nem lesz tusolás…… De hamar elaludt, én meg kiszöktem. Nem jutottam a fürdés végére hiába siettem, már jött is. Akkor már hallani lehetett, hogy nagyon nehezen kap levegőt! Szinte fullad. Én meg azt hittem hogy a sírás miatt van.

Visszahoztam megint, összebújtunk megint. Gyorsan vissza aludt, mert nagyon fáradt volt már.

De egyre nehezebben aludt el és mindig arra ébredt, hogy nincs levegője. Mellé még nagyon fura hangon kezdett köhögni, olyan ugatósan.

Négy órakor mondtam, hogy öltözzünk és indulás.

Itt az ügyeletre a legközelebbi gyermekkórházba kell menni.

A portán van mindig valaki, akinél be kell jelentkezni. Elmondod mi a baj, felviszi gépre, lázat mér, stb. Most nekünk még vér oxigén – szintet is nézett, mert mondtuk hogy nehezen kap levegőt a kicsi. Látta a pöttyeinket is, amivel ugye már jó pár hónapja szenvedünk. ( A lepkehimlős posztokból kiderül, a folytatása pedig a palacsintás sztori) Kérdezte hogy mi az? Nem tudjuk.

Pedig megint azt hittem hogy elmúlt, mert már egy hete nem volt rajta egy sem! Akkor éjjel viszont annyira kijöttek, hogy nem is látszott a lányka. Már nem is pöttyös volt, hanem néhol nagy foltokban vörös. ( és ez mennyire bosszant, hogy ennyi idő alatt nem jutottunk sehova vele...)

Bekísért a csajszi a vizsgálóba, ahol a doktornénire vártunk. Jött is gyorsan, de a pici nem akarta hogy megvizsgálja. Sokáig nem is kellett, rögtön mondta hogy krupp! (Vírus okozta felső légúti megbetegedés, ami nehézlégzést okoz. Nagyon súlyos esetben akár fulladást is. Öt év alatti gyerekeknél gyakori. És nagyon ijesztő!)

Akkor esett le, hogy már egyszer szenvedtünk ezzel, a legkisebb fiúval.

A doktornő is megnézte a nagylány foltjait. Kérdeztük hogy szerinte mi lehet, mit csináljunk, merre menjünk vele. Még le is fényképezte, azt mondta nem látott még ilyet, de nem lepkehimlő, az biztos! Elmondtuk az egész történetet, hogy még Magyarországon is nézettük már, hogy diétát tartunk, ami nem használt eddig semmit. (azon kívül hogy a lányunk hízott, én meg fogytam, pedig nem is akartam!) Már felhívtuk az itteni biztosítót is, van - e valami ötletük, merre menjünk, ha a gyermekorvos nem foglalkozik vele és nem ad beutalót? Azt mondta a biztosítós pasi, hogy nem tud hozzászólni sem, majd kerít egy dokit aki visszahív. Telefonált is egy állítólagos orvos, aki megsértődött, hogy nekünk semmi nem jó, igazából nem is tud segíteni, az pedig gyerekeknél szerinte normális, hogy tele van kiütéssel, akár egy évig is! Nem érti miért feszkózunk ezen?

Itt az ügyeletes orvos azt mondta hogy valami allergia lehet, szerinte a bőrklinikát próbáljuk meg.

A pöttöm kapott egy kúpot, és jöhettünk haza. Azt mondták ha baj van, gyerekorvos.

Ez azért vicces, mert szombat hajnal volt. Gyerekdoki leghamarabb hétfőn van. Ha nincs időpont, be se jutunk. Mert ugye a betegség olyan, hogy előre lehet látni már hetekkel, mikor lesz lázas, vagy akármilyen bajos egy gyerek! Talán ha médium lennék, menne a dolog. Szeretnék az lenni.

Apa kialkudott pár kúpot, ha esetleg még baj lenne a hétvégén. Lett!

Gyorsan végeztünk egyébként, egy órán belül itthon is voltunk. A legkisebb legény utána ébredt fel, hogy fáj a hasa, lába, feje, mindene. Na szupi! Én meg azt hittem, hogy tudunk végre pihenni egy kicsit. Kapott fájdalomcsillapítót, azt mondta visszamegy aludni. Megbeszéltük, ha bármi van, szól.

Mire leért a fejem a párnára, már szaladt a kölök a konyhába. És mire én odaértem, hányt. De miért a konyhába? Akkor már jócskán lázas volt ő is. Persze a hányás miatt, visszajött a gyógyszer. Még szuperebb!

És még a szobából is kifagytunk, mert a pici miatt ki kellett nyitni az ablakot, mivel a hideg levegő jó a kruppra, akkor könnyebben kap levegőt. Ő tudott is aludni utána. Én viszont nem, mert lestem a gyerkőcöket. A fiam is valami vírust nyelhetett be, egész nap feküdt, negyven feletti lázzal. Akkor volt elevenebb, ha hatott a lázcsillapító. És ha már a fiam fekszik, akkor van baj…...

Szombat este még kellett kúp a kisasszonynak, de napközben egész jól elvolt. Csak énekelni nem tudott ilyen rekedt hanggal. :( pedig azt nagyon szeret.

És hogy miért haragszom? Nem elég hogy mindkét gyerek ilyen beteg, meg még mindig ezek a nyüves pöttyök, de még a bulinak is annyi. Ülhettünk itthon mint mindig. Pedig annyira várta mindenki! :( Mert itt nagyon ritkán szép az idő, főleg hétvégén. Azóta hogy hazajöttünk a nyári szünetről, EGY hétvége volt csak normális ezen kívül. ( akkor sem tudtunk lelépni) Mert persze mindig vasárnapra romlik el, amikor ki tudnánk mozdulni! Szemét Murphy! Annyira utállak!

Jó lett volna csavarogni, szellőzni kicsit mindenkinek, de két beteg gyerekkel nyilván el sem indulunk. Én kis naív, azt hittem végre szabira mehetek…….

A lényeg hogy a gyerkőcök már jobban vannak!

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 0
Tovább

Méghogy kalandvágy!

Valamelyik politikus mondta egyszer hogy: „A magyarok kalandvágyból mennek külföldre.”

Összepakolni egy életet, otthagyni a hazád, a szeretteid, az anyanyelved, nem gondolnám hogy szimpla kalandvágy. De mások nevében én nem beszélhetek. Arról a többi külföldön élő magyart kérdezzétek. Nálunk leginkább végső kétségbeesés volt az oka.

Sok embertől hallottam már azt is, hogy könnyű lelépni, azt a legkönnyebb! Persze. Megnézném hogy ezekből hányan jutottak el az ország határáig egyáltalán…...

Én éltem már külföldön. De az már nagyon régen volt. Szép volt, jó volt, állati mázli hogy jól sikerült, de akkor is hazavágytam. Pedig fiatal voltam, akkor még lehetett volna akár kaland is az egész, de engem már akkor is más vitt előre. A szüleim válása, meg még ami utána jött. Ez is megér egy posztot, majd leírom.

A mostani költözés viszont egészen más volt.

A férjem januárban mondta meg, hogy a következő hónaptól nincs munkája. Én épp az utolsó hónapokat tapostam a legkisebbel, szóval a létező legrosszabbkor jött a szitu.

A vicc az, hogy abban a pár hónapban az elkövetkező negyven évünk tört apró darabokra.

Nálunk még az a biztos mentőháló sincs, amit mások családnak hívnak. A szüleim már említettem, a férjem szülei pedig ugyanez csak pepitában. Sokra nem megyünk velük. Sőt, volt aki még ártott is direkt, segítség helyett.

Hónapok teltek el a munkahely keresgéléssel hiába. A férjem mindig vezető beosztásban dolgozott, folyékonyan beszélt angolul, még ismerősök is akadtak komolyabb helyeken, de semmi.

Akkor mondta egy este, hogy inkább külföld, mint itthon közmunka. Egyáltalán nem örültem neki. A szívem mélyén tudtam hogy igaza van, mégis tiltakoztam ellene. Rengeteg dolgot hoztam fel hogy miért ne, de hajthatatlan volt.

Reménykedtem, már imádkoztam is, hogy valami jó történjen hogy maradhassunk.

Évekkel előtte többször is beszéltünk róla, volt már hogy neki is készültünk hogy utazunk, de mindig jött valami. A gyerekek előtt persze még könnyebben mozdul az ember. Akkor még belefér a kaland, na de így………. Ennyi gyerekkel a mindennapok sem egyszerűek! :)

Főleg amikor megmondta hogy hova…… - na neeeeem! A világ minden táján vannak rokonok, tudtak volna segíteni ha kérjük, erre pont ide! A németet még ő sem beszélte, hozzám is az angol áll közelebb, erre pont Németország…….. Akkor már komolyabban mondtam hogy gondolja át.

Közben megszületett a pici. De a boldog babázás helyett, körömrágással és készülődéssel teltek a napok. Épphogy betöltötte az első hónapját a pöttöm, amikor apuka elindult egyedül. Senkinek nem kívánom azt a napot. Meg utána azt a pár hónapot sem. Maga volt a pokol.

A gyerekek is sírdogáltak, szinte minden este, hogy mikor jön haza apa? Nem tudtam megmondani.

Nem volt senki aki itt is segített volna bármiben. Teljesen egyedül intézett mindent.

És tudjátok mi a vicc? Hogy otthon több mint három hónapig semmi, itt pedig egy héten belül volt munkája! Igaz hogy először kiközvetített melós volt kevés pénzért, de mivel jól dolgozott és értelmes, visszahívta a cég állandóra. Két hónapot volt egy másik helyen, ezt leszámítva ugyanott van már több mint öt éve. Itt is gyorsan lett belőle kis - főnök, aztán meg nagyobb is. (Bár ez a német kollégáknak erősen csípi a szemét!)

Én meg közben otthon próbáltam helytállni a törpökkel. A legnagyobb elballagott az oviból, úgyhogy ki is költöztünk a nagymamámhoz vidékre. Nem bírtam egyedül a lakást is fizetni, ráadásul nem tudtuk hogy apa mikor tud értünk hazajönni. Egy albérletből nem tudsz olyan gyorsan kipakolni, aztán még az elszámolás, stb., nem akartam bonyolítani. Így az összes cuccunk szépen bedobozolva várta a kiutazást.

Bár azért a vidéki élet sem volt móka és kacagás…….

Ez egy kis falu, mindenki tud mindent, olyat is ami nincs, szóval kaptam bőven jóindulatú megjegyzéseket. Többek közt olyanokat, hogy: már régen talált magának valami gazdag német nőt! Sosem jön vissza értetek ha van egy csöpp kis esze! Majd olyan bolond lesz hogy hazajön a sok kölökért, akikkel csak a baj van!? Minek mennél utána, mások is élnek külön, stb. Néha a sírógörcs kerülgetett tőlük. Főleg mikor azt kezdték találgatni hogy kinek kéne félteni a férjét tőlem, mert ha itt maradok, biztos kell majd pasi. Jesszus! Nem is értem hogy tudnak ennyire rosszindulatúak lenni emberek. Nekik ez valami perverz örömet okoz? Mire jó ez?

Aztán végre jött a hír, hogy van albérlet. Igaz hogy nem palota, sokat kell vele dolgozni, de indulásnak jó. Mondtam hogy tökmindegy, csak vigyen innen gyorsan.

Még egy fuvart is kellett szerveznem, aki kiköltöztet, de lehetőleg úgy, hogy ne maradjon otthon semmi. Állati szerencsénk volt, sikerült.

Akkorra már stresszeltem a legnagyobb miatt is, hogy lemarad a suliról, szorított az idő nagyon. Még jó hogy itt később kezdik az iskolát.

Egész napos pakolás után, este indultunk el. Előtte nem is vezettem csak maximum két – háromszáz kilométert egyben, szóval fel volt adva a lecke rendesen, mert akkor még két autóval közlekedtünk. A cuccaink kicsit kalandosan délután értek ide, de szerencsére mind épségben.

Összességében elég jól alakult az egész.

Csak apa volt nagyon szomorú, mert fontos dolgokról maradt le közben. ( ovis ballagás, szülinap, az első fog kiesése, az első biciklizés két kerékkel, no meg a legkisebb első pár hónapja)

Nem mondom hogy itt jobb, azt sem hogy rossz. Leginkább más.

DE! ez nem a mi hazánk, nem is lesz az soha. Itt élünk, tesszük a dolgunkat, de semmi közünk semmihez. Én mindig arról ábrándoztam, hogy majd egyszer hazaköltözünk, de ahogy telik az idő……. A gyerekek hallani sem akarnak róla. Picik voltak még mikor kijöttünk, ebbe nőttek bele, ezt szokták meg. Most nyaralni járunk haza.

Nekem még mindig hiányzik. Nagyon hiányzik.

A többit majd máskor............

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 0
Tovább

A havim

Egyetlen szóval tudom jellemezni. Utálom!

Kíváncsi vagyok van - e olyan nő a Földön, aki nem?

Több helyen is hallottam, hogy létezik olyan hogy premenstruális szindróma. Ami nekem van sajnos. Meg még sok más nőnek is. Hogy mit lehet vele kezdeni? Elviselni.

Én már a legelsőt is rühelltem. Totál ki voltam akadva, hogy mért kellett ez!? Undorító. De hogy onnantól kezdve hosszú éveken át minden hónapban? Na neee! És akkor még nem is sejtettem, hogy ez annál is lehet sz.r.bb.

Főleg mikor azokon a napokon kellett emberek közé menni…. Mindig úgy éreztem hogy mindenki tudja, látja rajtam, mintha a homlokomra lenne tetoválva. Pfujj. Persze tudták is…. FALUHELYEN? Naná! Pont ezt ne beszélték volna ki? Amikor ennél vadabb dolgokat is mindig tudott mindenki mindenkiről?

Mostanában viszont….. és nem tudom hogy ez a korom miatt van, vagy a szülések száma befolyásolja, esetleg mindkettő, de már az elviselhetetlen kategóriába értünk.

Minden hónapnak körülbelül a fele szenvedés.

A kedvencem a brutális hormonzavar, ami full stresszel jár és nem tudsz vele mit csinálni. Olyankor egyszerűen teljesen kész vagyok. Egyik percben még semmi bajom, a következőben meg szétszed az ideg. Apuka szegény, rutinból nagy ívben elkerül pár napig. Magnézium marék számra megy, bár sokat nem használ. Szívem szerint el is bujdokolnék addig valahova, ahol sem ember, sem állat nincs. 

Hagyjon békén mindenki!

És a többi ami még ezzel jár ugye! Hogy le se lehessen tagadni, a fejem úgy néz ki, mint aki épp a tinikor közepét tapossa. Mellé a hányinger, hasmenés, fejfájás, de nem csak ilyen éppen hogy csak alapon, hanem olyan izmosan, amitől alig látok. Derék – láb és csípőfájdalom. Mozogni is csak fogcsikorgatva bírok. Imádom...

Még jó hogy a cickók nem fájnak. Attól aztán végképp megsértődnék. Ebben kivételesen szerencsém van.

Ja, de ezeket nem csak azokon a napokon tudom produkálni, hanem most már hó közepén is!

Régen azt se tudtam miről beszélnek……….. megérezni a peteérést, na persze. Mekkora kamu.

Most meg……. Ugyanezek a szörnyű tünetek, minden hónapban kétszer is, csak akkor extraként szurkál a hasam mellé.

Na és amikor így kell helytállnod a melóban, otthon, meg mindenütt, mindenkivel....

Ne legyél idegbeteg, maradj türelmes, kedves, vágj jópofát mindig, mindenhez, akkor is ha kivagy mint a f...! A pasiktól még meg is kapod ha nem bírod cérnával, hogy tuti megvan neki!

Uraim, próbálták már? Mert ugye ha egy nőnek rossz kedve van, vagy nyűgös, akkor csak egy baja lehet. Tudom hogy olyankor hárpiák vagyunk, (én biztos) de kérünk egy kis megértést. Elhiheti mindenki, nem direkt csináljuk!

Plusz még sokba is kerül! Muszáj megvenned hozzá a felszerelést, nem tudsz mit tenni. ( Állítólag vannak országok, ahol csökkentették ezeknek az árait!)

Vagy utánozzuk azt a zizzent jógacsajt aki hófehér ruciban figurázott és elfelejtett tampont használni közben? Így hirdette szegénykém hogy ez „totál természetes dolog, nem kell szégyellni!” - köszi. Minden képen, egyre nagyobb vértócsa volt a naciján. És a higiénia, meg a fertőzésveszély nem játszik? Jó hogy nem járkál minden nő nyakig véresen az utcán, mert ez „tök természetes dolog”. Jesszus! Én tuti nem fogom utánozni!

De akkor már ne hagyjuk ki azokat az elmeháborodottakat sem akik szerint jó ötlet azzal a vérrel képeket „festeni”. Ehhez inkább nem fűznék hozzá semmit…..

A nőgyógyászt ha kérdezem hogy mit lehetne ezzel csinálni, csak néz rám, szétteszi a kezeit és közli hogy ez ilyen. Megoldás nincs, marad a szenvedés. Nem hiszem el.

Bár most ajánlott egy tabit, valami gyógynövényes cucc, (premens tabletta, barátcserjéből készül) naná hogy arany áron és természetesen hogy hasson is, minimum három hónapig kell szedni.

Lassan fél éve szedem. Azért mert állati béna vagyok a tablettázásban, mindig elfelejtem, így a négy havi tabletta még nem fogyott el.

Csak a vicc kedvéért, allergiás vagyok rá. Ha beveszem, köhögök tőle. De akkor már inkább az, mint a fent említett dolgok. Itt egyébként nem is volt az a fajta tabi amit otthon kaptam. Három havi adag van egy dobozban és annyiba került, mint otthon az egy havi. :) Érdekes nem?

És hogy használ – e? Egy kicsivel jobb lett.

Hogy ez most csak a bogyó, vagy mellette használt az is, hogy változtattam a hozzáállásomon, nem tudom. Ha közeledik az idő, mindig arra gondolok hogy: könnyű, gyors, háromnapos. Csak pár nap és túl vagyok rajta. Ez lett a mantrám. Most volt egy – két tűrhető hónapom.

Nő vagyok, ehhez hozzátartozik minden hónapban az a jó néhány nap. Máson nem tudok változtatni, csak a gondolkodásomon. Nem arra koncentrálok hogy mennyire rosszul vagyok, hanem hogy minél hamarabb átvészeljem.

 

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 0
Tovább

Az idei müncheni Oktoberfest képekben

Egész pontosan 1810. október 12 – én tartották az első ünnepséget, amikor Lajos trónörökös herceg ( későbbi I. Lajos király ) feleségül vette Terézia Sarolta szász hercegnőt. Róla nevezték el később a menyegző helyszínét Theresienwiese – nek, vagyis Terézia mezőnek. A mai napig így hívják és ott is tartják a fesztivált.

Azóta a világ egyik legnagyobb népünnepélyévé nőtte ki magát. Több millió ember látogatja a Föld szinte minden részéről. A bajorok egyébként Wiesn – nek, vagy Wiesnfestnek is nevezik.

Az idei volt a 184 – ik megrendezett buli, ami a nevével ellentéteben szeptember 16 – án kezdődött és október 3 – ig tartott.( Az itteniek ki is röhögik azokat, akik októberben keresik az Oktoberfest – et és lecsúsznak róla.) A rossz idő miatt hozzák előre, bár be kell vallanom, hogy itt elég sokszor fordul elő hogy rossz idő van. Ha hideg nincs is, akkor esik és mindegy hogy melyik évszakban járunk. Az idei nyár is átlag húsz fok volt sok esővel. :(

Kimenni egyébként a partira meggondolandó, mivel rengetegen vannak és állati drága. Ha enni és inni is akarsz, meg egy kis édes csemegét kóstolni, na meg persze kipróbálnál pár látványosságot, na ahhoz már nagyon vastag pénztárca kell.

A sört direkt erre az alkalomra magasabb alkoholtartalommal főzik és a korsók 1 literesek, szóval fel kell kötni a gatyaszárat hozzá. Nekem egy korsó elég lenne vagy két napig. A pincér csajokat meg jobb nem felbosszantani, mert a sok literes korsótól olyan karjuk van, hogy ajjajjj…... Minden sörmárkának saját sörsátra van, ahol asztalt is lehet bérelni.

Nagyon divatos hogy népviseletben mennek ki a fesztiválra. Bár itt nem csak erre az alkalomra veszik fel, az év bármely szakában lehet látni ebbe öltözött embereket, még akár a vasárnapi misére is szívesen hordják. A fonott haj illene hozzá, de azt már nem mindenki erőlteti. Még hétvégi partin is láttunk kantáros – bőrnacis pasikat kockás inggel.

Egy Oktoberfest sem múlhat el a sör mellett, a mindenféle színű és méretű kolbászok, mézeskalács - szívek és óriásperecek nélkül. ( a szívekről találsz fotókat a facebook oldalamon is :)

Idén is apuka volt a bátor jelentkező aki kiment a törpökkel. (babakocsit régen nem is lehetett bevinni, és a táskának sem örülnek) Vasárnap délelőtt, eső után voltak, ezért vannak kevesen…..

Tavaly én a gyerekekkel a buli mellett mentem el az utcán. Pont ott kellett leszállnunk a metróról. Voltak bőven már odafele akik előre alapoztak otthon (részegek) és lökdösődtek a mozgólépcsőn is, ezért nem annyira rajongok érte. Plusz az utcán a gyerekem kapta el a biztonsági őr, mert az ő hátán volt a PELENKÁS hátizsák. Nem kérdezett semmit, csak utánalépett egy nyolc éves gyereknek és hanyatt rántotta. Szép. Még hogy nincsenek betojva……...

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 0
Tovább

Szúnyog vagy víziló?

Neked melyik tetszik?

Ha engem kérdezel, egyik sem. Én a szúnyognál vastagabb szeretnék lenni, a vízilónál meg jóval vékonyabb.

Manapság nem tudsz úgy híreket olvasni, hogy legalább egy ne arról szóljon, hogy nem gáz ha husi vagy, mert úgy is lehetsz szexi, csinos, szép, még modell is ha mindenáron szükségét érzed annak hogy közszemlére tedd magad. Példa rá, a plusz size modellek egyre népesebb tábora.

Nekem ezzel egy gondom van csak. Ha belesüppedsz a nagy önelfogadásba, akkor nem is akarsz változtatni! Pedig ha akarnád, megtehetnéd.

Ezért baj, hogy ezek a modellek ezt kommunikálják az emberek felé. Abszolút nincsenek tisztában azzal, hogy mennyien isszák a szavaikat és pont miattuk meg sem próbálnak lefogyni.

Akkor megnyugszol, hogy mi a fenének törnéd magad, amikor mások is vannak és egyre többen vannak, méretes idomokkal „megáldva” mégis büszkén mutogatják magukat. Még modellkedhetnek is. Akkor simán belefér még egy hamburger, meg nem gáz ha lecsúszik rá az a pár szelet süti, amit leöblítesz egy kis cukros lötyivel.

Az emberek, a világ pont attól halad előre, hogy soha nem vagyunk megelégedve azzal ami van, mindig jobbat, mindig mást, mindig változást akarunk!

Pedig egyre többet hallani azt is, hogy az elhízásnak milyen komoly egészségügyi kockázatai vannak. Cukorbetegség, szív – és érrendszeri betegségek, ízületi problémák.

És sajnos már a gyerekeket is érinti. Nyilván amelyik szülőnek sikerül magát dupla akkora méretűre ennie, az a gyermekével is azt fogja tenni. Fel hízlalja a gyerekét is. Mintha nem jutna el hozzájuk az info, hogy ebből baj is lehet. Vagy csak lazán tojnak rá, mert azt hiszik hogy velük biztos nem.

Ha látta valaki a „ Túl a sövényen” című mesét, abban gyönyörűen summázza főhősünk, hogy mi emberek hogyan is viszonyulunk a kajához. Aki nem látta, nézze meg. Érdemes. :)

Reggel kajával kezdjük a napot, délelőtt nasizunk kicsit, délben ebéd, délután megint nasi, este vacsi. Ha buliba megyünk kaja, ha randira, kaja, ha kirándulunk, kaja. Ha tv -t, filmet nézünk, eszünk, nehogy már unatkozzunk közben. Az ünnepnapok is az óriási kajálásokról szólnak. Ha örülünk, ha szomorúak vagyunk, ha sikerül valami, ha nem, ha szerelmesek vagyunk, ha szakítottunk, mindig ugyanaz a vége! Eszünk! Bármerre megyünk kaját tutira találunk. Még az utcán közlekedve is kaja - bódékba botlunk. Nehogy nagyon lesoványodjunk a sok gyaloglás közben.

Ki látott már a természetben elhízott állatot? Én nem. Ha van is, csak ritkán fordul elő.

Viszont a kiskedvencek között már sokkal több akad. Annyira szeretjük őket, hogy halálra tömjük szerencsétleneket.

Bár ezt a szomszéd néni is csinálja az unokájával………..

És nem, nem azokról beszélek, akikre valamilyen betegség miatt szaladnak fel a pluszkilók. Az teljesen más tészta, itt nem arról van szó.

Én egyébként ennek pont az ellenkezője vagyok. A szúnyogok táborát erősítem.

Tök mindegy mit eszem, mennyit eszem, nasizni is szoktam és csokis keksz nélkül nem tudok létezni,( bár ezt csak sumákban szabad, hogy a kicsik ne lássák) mégsem híztam, csak egyszer. A pocakos időket most nem számolom ide, mert akkor voltam átlagos súlyú. Szülni például hatvanöt kilóval mentem. Csúnyán ki is röhögtek.

Nem kell utálni, nem az én érdemem. Ezt örököltem. Nálunk nincsenek husimókusok a családban.

De amikor például a nagymamámnak sikerült felhizlalnia, mindenáron meg akartam szabadulni a feleslegtől, mert nem jöttek rám a nadrágjaim. Odafigyeltem hogy mennyit eszem és bicikliztem.

Persze vannak olyanok akik inkább lecserélték volna a ruhatárat, minthogy megmozduljanak…..

A nagyapám mindig azt mondta : Kislányom, csak attól hízol amit megeszel! Igaza van.

És azért ne hagyjuk ki azt sem, hogy kinek milyen vastagok a csontjai.

Én eleve madárcsontú vagyok, és ez is állati sokat számít. A barinőim, akik kb. ilyen alkatúak mint én, legalább öt kilóval voltak nehezebbek nálam. Vagy még többel.

Emlékszem, mindig azzal ijesztgettek az okosok, hogy majd húsz éves korom után hízom. Nem jött össze.

Akkor majd huszonöt után. Akkor sem.

Majd meglátod, ha szülsz egy gyereket. Még utána sem. Akkor a második után….. Mégsem.

Na, majd ha betöltötted a harmincat. Nem híztam el.

Harmincöt után esélyed nincsen, tuti te is hízol. Még mindig nem. Pedig itt már vártam is plusz néhány kilót.

Ha hazamegyünk és régi ismerősökkel, barátokkal találkozunk, mindig megkapom, hogy: te aztán nem híztál semmit. És látszik a rémület a szemükben……….. Tuti azt hiszik hogy valami komoly betegségem van, csak azt nem merik megkérdezni. Fura egyébként látni őket, mert szinte mindenkinek sikerült már minimum megdupláznia a régi súlyát. Főleg hogy ritkán találkozunk sokkal szembetűnőbb a változás.

Nem tudom miért, de ha valakinek gyereke van, akkor azt gondolja mindenki hogy kövér, lusta és igénytelen. Kikérem magamnak.

Voltam a férjem munkahelyén egyszer és találkoztam a kollégáival. Tudják hogy mennyi gyerekünk van. Meg is jegyezték apának, hogy ők teljesen meg voltak győződve róla, hogy én valami nagydarab elhízott jeti vagyok. Ezen apa sértődött meg! :)

De szó mi szó, a csajok közt több a husi mint a férfiak közt. Nem?

Pedig a csajok mindig tetszeni akarnak. Akkor erre hogy nem figyelnek oda?

Nem azt mondom hogy mindenkinek ropinak kell lennie, mert az sem szép. Egy elhízott emberről sem éppen az egészség jut eszembe. Szerintem a kettő között lenne ideális.

Azért valljuk be őszintén a duci emberek nem egy – két saláta levelétől növesztettek akkora hátsókat, meg a rengeteg fizikai munkától. Sokkal lustábbak vagyunk, jóval kevesebbet kell mozognunk, mint a nagyszüleinknek régen. És ez látszik is.

Ha figyelsz arra hogy mennyit eszel és mit, mozogsz mellé, nem csak egészséges leszel, hanem jobb alakú, erősebb és még boldogabb is. (a mozgás boldogság hormont szabadít fel)

Ez egyáltalán nem lehetetlen, sok embernek sikerült már.

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 0
Tovább

Az én tündérkéim

szerencsesprint

A minap elgondolkodtam azon, hogy milyenek lehetnek az igazi tündérek. Segítségem is volt hozzá, szépen összeszedve az összes kis mesebeli lény. Képekkel, fontosabb ismertetőjegyekkel, hogy ha összehoz eggyel a jósors, tudd kivel van dolgod.

De olyat nem találtam ami az én tündéreimre hasonlított.

Néha egyáltalán nem számítasz rá, abszolút nem vagy rá felkészülve, ő mégis találkozni szeretne veled. Te meg szóhoz sem jutsz a meglepetéstől, a pániktól az első percekben, …. napokban, ….. hetekben. Inkább halasztanád a találkozót. Miért éppen most? Annyi más terved volt, totál el vagy havazva, ezer fele mennél. Hogy – hogy pont most? És épp veled? Na neeeeee

Aztán valami lágyan megérinti, megcirógatja a szíved és eljátszol a gondolattal, hogy talán mégis jó lenne…. Mi van ha egész más mint gondolod? Lehet még jól is elsülhet a dolog? Ki tudja?

Kezdesz kíváncsi lenni, vajon milyen lehet? Egy igazi tündér……

Szőke, vagy barna, esetleg fekete a haja? És a szeme? Biztos hogy gyönyörű, de milyen? Zöld talán, barna, vagy égszínkék? Netán a haragos óceán színe? És az illata…..??????? Csakis mennyei lehet.

Vajon ő mit szól hozzád? Tetszel majd neki? Mi van ha benézte? Nem is téged akart? Csak véletlen az egész? Mi van ha meggondolja?

És a pároddal mi lesz? Hogy mondod el hogy egy igazi tündér kért tőled randevút? És ha el sem enged? Azt mondja nem mehetsz? Mondhat ilyet neked egyáltalán? Végülis neked van randid nem? Mi lesz ha féltékeny lesz? Bár az nem lehet, mégis csak egy TÜNDÉR. Kizárt hogy gond legyen. Nem lehet belőle probléma. Vagy mégis?

Most mi legyen?

El kéne mondani neki. Minél hamarabb, annál jobb. Túl leszel rajta, nem agyalsz tovább.

Sose izgultál még ennyire mint akkor. Jajjjj, mit fog szólni hozzá?

És kibököd. Nehéz volt, bele is izzadtál rendesen, tördeled a kezed, csavargatod a hajad és vársz, még mindig, közben már a körmöd is elkészült….., meg a vacsora,……… még most is vársz…..

Mi van már? Szólalj meg végre!

Szegényt közben leverte a víz, az élete pörgött le előtte milliószor. Annyi terve volt, annyi mindent szeretett volna még… Hogy lehetséges ez?

Na álljunk meg, nekem lesz randim vele!

De nem mehetsz egyedül! Hogy képzelted? Együtt megyünk!

Nyugi! Ha te is szeretnél gyere velem. Amúgy sem akartam nélküled menni, sőt, igazából pont kérni is akartam hogy kísérj el. Egyedül nagyon gáz lett volna, meg állati nehéz, meg tuti hogy ő is kíváncsi rád, te is kellesz neki. Mi van ha te tetszel majd neki jobban? És ha már találkozni akar velem / velünk, szerintem hosszabb távon is tartani akarja majd a kapcsolatot az elkövetkező sok – sok éven át.

Igazából addig fog tartani, amíg élsz, amíg élek, amíg a szívünk dobban.

Hogy mi lesz vele utána? Biztos hogy nagyon megszeret majd és állatira hiányozni fogunk neki, de ez az élet rendje. De! Szeretni akkor fog, ha mi is szeretjük. Ha törődünk vele!

Az kevés hogy enni, inni adunk neki. Babusgatni, pátyolgatni kell, vigasztalni ha szomorú. Tanítani, terelgetni, megmutatni mit hogyan kell, vagy érdemes. Fel kell készítenünk arra, hogy egyedül is boldoguljon. Számára teljesen új ez a világ. Mindent nekünk kell megtanítanunk neki. Hiszen elfogadtuk a meghívót! Ez a minimum, ha vállaltuk.

Lehet hogy fél majd, megijed, lehet hogy csalódás éri, nekünk ott kell lennünk hogy vigyázzunk rá, megvigasztaljuk ha kell.

És akkor is ha sikerül amit szeretett volna, ha boldog, ha éppen felfedezi a világot.

Lehet hogy lelilul a szánk, vagy full rojtos lesz a sok magyarázástól, mire megérti ezt az egészet, de akkor is megéri mert Ő minket választott.

Tündérrel találkozni ajándék az élettől. Meg kell becsülni, mert igazi csoda.

Van akinek sosem lesz ilyen szerencséje.

Van akinek többször is. (Mi pont azok közé a mázlisták közé tartozunk. :) )

És akad olyan is, aki nem akar vele, velük találkozni. Sajnos.

Mindenkinek magának kell döntenie mit választ. A miért - et is csak ő tudja.

És hogy hogyan alakul az első randevú?

Mindig másképp. Néha hamarabb is sor kerülhet a találkozóra. Olyan is hogy várni kell mert késik.

Van aki út közben gondolja meg magát és mégsem akar találkozni senkivel. Előfordul az is, hogy csak rövid időre jön. De a szíved viszi magával akkor is.

Néha kicsit ijesztő lehet az út mire meglátod őt. Néha fájdalmas. Nem. Igazából mindig fájdalmas….. és állati hosszú! De ha ott a párod és fogja a kezed, tudod hogy minden rendben.

Szerencsére az idő sokat szépít rajta……

De ha túl vagy a fájdalmon, a hosszú várakozáson és meglátod ŐT, tudod hogy megérte.

Sosem láttál szebb tündért életedben. Soha nem láttál szebb szemeket még, és az illata…. Egész nap szagolgatnád. A világon nincs hozzá fogható!

Menthetetlenül beleszerettél, elrabolta a szíved, amit soha nem ad vissza többé. Egyetlen mosolya bearanyozza a napod, egy érintése, ölelése gyógyír minden bajodra. És a legjobb, hogy a párodnak is jut belőle. Bőven kapjátok a szeretetét a nap minden egyes percében, amíg csak éltek.

Boldog vagy hogy itt van, hogy a randevú mellett döntöttél.( Még akkor is ha néha az őrületbe kerget.)

Érte kelsz fel reggel és mész mindig előre. Ő ad erőt, hogy mindig talpra állj ha elbuktál. Hogy kibírj bármit, mert tudod hogy ott van, számít rád. Tőled függ, te pedig onnantól érte élsz.

Szerencsés vagyok, mert több tündérrel is találkoztam. Sőt! Itt élnek velünk. Csak manapság máshogy hívjuk őket. Tudod hogy?

GYEREKEKNEK :)

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 0
Tovább

Mégis mit képzelnek?

Ma olvastam egy cikket. A címe : „ Egy csodás kisfiú emlékére…….” .

Bevallom őszintén, végig picsogtam. Én is anyuka vagyok, a gyerekekkel kapcsolatos dolgok mindig a szívembe találnak. Főleg ha ilyen végtelenül szomorú!

Egy ember életében a világ létező legfájdalmasabb dolga, ha a saját gyerekét látja betegen, látja ahogy szenved és minden igyekezete ellenére sem tud segíteni rajta.

Nálunk is van a családban olyan anya, aki elvesztette a gyermekét. Nem is egy. Mindegy mennyi idős volt az a gyerek, egy anyának mindig az marad.

A mai napig látni a szemükben azt a sose múló fájdalmat még akkor is ha mosolyognak, pedig hosszú évek teltek el azóta.

Az egyik fiúnak komoly szívbetegsége volt, szervátültetésre várt. Sajnos nem volt elég ideje megvárni.

A másik fiú nem érte meg a tizenhetedik életévét. Kilenc éves kora óta fájt a feje, néha hányásig is.

De a körzeti orvosa szerint csak szimulált. Még csak el sem küldte sehova kivizsgálásra, hogy mégis mitől fáj a feje hosszú éveken át. Elvette tőle minden esélyét. Mire mégis orvoshoz került, már menthetetlen volt.

És tudjátok ez az ami igazán dühít, ami mélységesen felháborít : Az orvosok hozzáállása.

Akinek nem inge……..

Mintha valahol útközben elveszne belőlük minden emberi érzés, mintha elveszítenék a szívüket.

Nem, nem azt várom hogy zokogva boruljon a vállamra és együtt sírjunk. Erről szó sincs. De ha kicsit erőt vennének magukon és legalább megpróbálnának egy kevésbé bunkó, lenéző hangot megütni, az mindenkinek jobb lenne. Ha nem csak egy név, egy betegség lenne a páciens a papíron, hanem egy ember?

Az egy dolog hogy a mai orvoslás már régen nem a gyógyításról szól és nem is hivatásnak, hanem jól fizető munkának választják. Már nem arra esküsznek hogy az életet védik, hogy segítenek, gyógyítanak?

De hogy még mellé hogy viselkednek a betegekkel……Na az a bicskanyitogató igazán.

Viszont a leglényegesebb dolgot elfelejti minden orvos!

Ha nincs beteg, nincs szükség orvosra sem! Belőlünk éltek! Ezért az a minimum, hogy emberként bánjatok a betegekkel.

Van olyan kultúra, ahol az a szuper orvos, akinek nincs egy páciense sem. Mert ő annyira jól végzi a dolgát, hogy mindenkit meggyógyít! Érdekes nem? Nálunk meg pont fordítva van. Miért?

Azt sem gondolom, hogy ez csak és kizárólag a pénztől függ. Volt már olyan hogy fizettem a dokinak, mégis ugyanolyan patkány módon viselkedett velem. Akkor minek fizessek?

Van akinek már a köszönés is megerőltető, mert annyira keveset keres szegény.

Szerintem nem ettől függ a dolog.

Eleve amit nem értek, minek megy orvosnak az, aki utálja az embereket? Főleg gyermekorvosnak aki a gyerekeket ki sem bírja állni? Mit gondol?

Mert apa és anya álma, hogy a csemete doktor legyen? Mehet ügyvédnek, akkor is kap doktori címet. Azért nem muszáj orvosit végezni.

De a másik baj nem is náluk, hanem nálunk betegeknél van. Az, hogy megengedjük hogy így bánjanak velünk!

Mert mi is elhisszük, hogy ők a valakik, az Istenek, akiknek akkora a hatalmuk, hogy meg tudnak gyógyítani. Hát nem. Sokszor nem sikerül. Sokszor nem is csak rajtuk múlik. És sokszor nem is akarják. Ha meggyógyul a beteg, oda a jól fizető vendég!

Én is ilyen voltam. Jajj, ő az orvos, ki vagyok én ahhoz, hogy ellentmondjak neki? Azt nem lehet. Miért nem? Ha hülye hozzá? Ha bunkó velem? Tán nincs másik orvos rajta kívül? De van!

Én is vártam a folyosón ülve órákon át a fiammal két hetes korától kezdve. Én is etettem a gyerekem antibiotikummal majdnem egy évig szünet nélkül. Feküdtem vele kórházban. Hagytam hogy a doki mindenféle szutyoknak elmondjon, mert azt reméltem hogy majd ő lesz az, aki meggyógyítja a kisfiam.

Aztán berágtam. Nagyon.

Mi az hogy így viselkedik velem / velünk? Mi az hogy még csak meg sem vizsgálta rendesen? Mi alapján mondja biztosra hogy ilyen baja van? Még a férjemmel is összevesztem, mert azt mondtam: nem mérgezem a gyerekem tovább a gyógyszerrel, mert szerintem nincs olyan baja. Azt mondta nem vagyok normális.

Elvittem másik orvoshoz. DE! Engedélyt kellett kérnem a doktornőtől, hogy elmehessünk! Mégis, kinek képzeli magát? Vérlázító volt az egész.

És mi történt? Kiderült, hogy a gyerekemnek soha NEM volt húgyúti fertőzése, amivel kezelte az az állat. Ha egyszer is vette volna a fáradtságot és rendesen megvizsgálja, azonnal kiderül hogy csak egy kis fityma szűkülete volt, amihez nem kell antibiotikum. A másik doki meg engem vont kérdőre hogy miért tömtem a gyerekem gyógyszerrel, ha soha nem volt beteg? Ami azért vicces nem? :( Az első két telünk azzal telt, hogy folyamatosan ügyeletre jártunk tüdőgyulladás gyanúval, meg hörghuruttal, mivel a kicsinek gyakorlatilag nem volt immunrendszere a gyógyszerek miatt. Vajon mi lett volna ha tovább járunk hozzá? ÁÁÁÁÁ Nem is akarom tudni.

És mindezt miért? A vastag borítékért csinálta. Azt hitte ha hülyére ijesztget, majd hordom zsákszámra a pénzt. De mire? Jutalom annak jár, éppúgy ahogy a tisztelet is aki megérdemli!

És vajon mit éreznek ezek a fajta orvosok, amikor elrakják a pénzt, de nem tettek érte semmit?

Amikor a nénike a kenyérre valót adja oda, mert azt reméli hogy segít neki meggyógyulni?

Amikor egy anya a család havi pénzét adja oda remélve hogy a gyereke megkapja a szükséges ellátást és lesz esélye még élni?

Amikor a szemedbe mondja hogy minden rendben lesz, jó kezekben vagy, közben tudja hogy esélyed nincsen, csak a pénzed csalja ki tőled?

Amikor tudja hogy szükséged van rá, mégis elveszi és odaköpi hogy ez csak kávépénz?

Amikor megtehetné hogy segít, de mégsem teszi?

Vajon hogy néznek ezek az emberek a saját szemükbe a tükörben? Nem hányja el magát a saját látványától?

Nincs értelme tovább ragoznom, hiszen mindenki tudja miről beszélek. Ez a mai egészségügy és nem csak Magyarországon.

Ráfogjuk a pénz hiányára, meg hogy fáradtak. Én is az vagyok, más is. Akkor mindenki legyen szemét? Pedig az hogy valaki mennyire emberséges egyáltalán nem ettől függ.

Ha ezeknek az embereknek dupla ennyi lenne, akkor is ugyanolyan bunkók lennének, vagy még rosszabb. Így is mindenhatónak képzelik magukat, pedig ahhoz elég messze vannak.

Tényleg annyira fájna ha érző embernek tekintenék a betegeket?

És itt jegyezném meg azt is, hogy léteznek rendes, kedves orvosok, akik szívből végzik nap mint nap a munkájukat, hivatásukat és tényleg segíteni akarnak. Őket becsülöm, tisztelem. Csak sajnos nagyon kevesen vannak.

Mi pedig, ha nem állunk ki magunkért, a gyermekeinkért, a családunkért a bajban, akkor ki fog?

A kisfiú családjának pedig a legőszintébb részvétem.

(A cikket megtaláljátok a tudasfaja.com -on "Egy csodás kisfiú emlékére.....")

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

Ha valaki szeretné elmondani a saját történetét, tapasztalatait, ide elküldheti : msmordor.levelek@freemail.hu

Természetesen pozitív leveleket is várunk.

 0
Tovább

Suli Németországban

Idén szeptember 12-e volt az ominózus nap amikor kezdődött.

Mielőtt bárki felkapná erre a fejét, itt a gyerekek végigjárták a júliust is. Szóval, összesen hat hét volt a szünet. Mire megunták volna a lazulást, újra az iskolapadban ültek. :(

A legnagyobb gyerkőcünk itt kezdte el a sulit.

Mint miden anyuka, én is totál be voltam tojva tőle. Nem elég hogy elsős lesz, még ráadásul tök idegen országban, egy csomó idegen gyerekkel, akiket nem is ért, nem tud velük kommunikálni. Mi lesz vele?? Ráadásul az iskola előtt egy héttel költöztünk ki. Semmit nem tudtunk arról hogy mit kéne vinni, hogy néz ki az első nap, egyáltalán mi a menet. A suliban beíratkozás után sem lettem okosabb. Csak annyit mondtak hogy ne aggódjak a nyelv miatt, itt minden gyerek külföldi! Tessék? Minden gyerek? Akkor ez nem Németország? Év végére egyébként tök jól beszélte a németet. Bár ez nem a suli érdeme. A napközié! Azt majd egy másik posztban mesélem el.

Az a gyerek, aki betölti október 1 – ig a hatodik életévét első osztályba mehet. Ha megfelel az iskola alkalmasságin. Mostanában a nyelvre vannak leginkább kihegyezve, pont a külföldiek miatt.

Itt hagyományosan a legelső nap az iskolatáska mellett, schultüte – vel mennek a gyerekek. (Én csak fagyinak hívom, mert tök úgy néz ki.)

Ez arra hivatott, hogy a szülő által telerakott cuccokkal becipeli a gyerek az iskolába, aztán meg haza. Némelyik „fagyi” akkora mint a gyerkőc! Lehet benne édesség, sulicucc, vagy játék. A suliban azon kívül hogy arrébb rakják, semmit nem csinálnak vele. Csak a kölök szenved a kíváncsiságtól... totál értelmetlen szerintem. De mivel ez a szokás, illik mindenkinek vinni.

Itt nincs évnyitó sem évzáró, nem kell kiöltözni soha. Nem tartanak ünnepeket sem. Az aulában, vagy a tornateremben elmondják az elsősöknek hogy ki lesz a tanítónéni, ki melyik osztályba kerül és viszontlátás. Mehetsz érte két órával később.

Az első pár hét arról szól, hogy hordják a papírokat haza, hogy mire mennyi pénzt kell betalicskázni. Még jó hogy elméletileg ingyenes a suli…. Egyébként évről – évre érezhetően többe kerül. Évente megkapjuk a listát hogy mit kell megvenni. Még azt is hogy milyen márkában. Persze mindig a létező legdrágább és tuti hogy amit kér a tanár, azt a környéken nem árulják.

A legnagyobb kedvencem, hogy itt még a tintapatronos töltőtollat erőltetik. És az nem jó aminek a patronon van a hegye, az kell, aminek „A” tolla van. Persze abból is csak minőségit szabad venni. Az árát inkább hagyjuk is, meg hogy mennyibe kerülnek a patronok hozzá.

A könyveket adják, azt év végén szépen tisztán kell visszaadni. Ez tetszik, okos ötlet.

Az első osztályban egyébként nem sok minden történik. A betűket nyomtatott formában tanulják meg írni, majd csak év végén kezdik fonalírással is. Tehát, kétszer szívatják őket vele. Megtanulnak húszig számolni. Ennyi.

Második osztály végére zongorázzuk le azt, amit otthon elsőben. És szintén másodikban kezdenek a töltőtollal írni. „Szerettem”. Néha nyakig tintásak voltak. Minek ilyen kicsiknek ezt erőltetni? Főleg ha nem jól nyomja bele a patront a tollba, úszik minden!

Harmadiktól új tanárt kapnak, ő van velük negyedikben is. Itt már szigorúan nézik a jegyeket, mert az alapján választhat sulit. Persze elméletileg bárki mehet bárhova ha a szülő nagyon akarja, de ha nem hozza a szintet, év végén úgyis kivágják onnan. Kereshet másik sulit. Egyébként csak a környékbeli iskolákba veszik fel a gyerekeket. A város távolabbi pontjára hiába is jelentkezne, esélytelen. Ez viszont nem gond, rengeteg suli van.

A legnagyobb gyerekünk most kezdte a hatodikat. Az általános iskola négy osztályból áll, tehát ő már középsulis. Amit én nem tartok jó ötletnek, mert mire összeszokna egy osztály, már vége is. Berakják őket a nagy kamaszok közé, egy tök más iskolába. Ők még köztük nagyon kicsik. Mire itt megint összeszoknának, ki kell találni, hogy ki merre szeretne tovább tanulni. Akkor megint mindenki másik osztályba esetleg iskolába kerül. Ez nagyon gáz. Ide – oda cibálják őket.

Általános iskolában akkor van csak ebédlő, ha ott a napközije is. Egyébként nincs. Napköziket külön kell keresni. Mindenki magának visz tízórait. Amin egyébként teljesen kiborultunk, az az volt, hogy a gyerekek az udvaron ettek. Elsősök! Nem a popsin ülve a teremben. De ez is akkor derült ki, amikor egyik nap a fiam éhesen jött haza. Kérdeztem miért nem ette meg a kaját? Azt mondta: mert hideg volt, ömlött az eső, neki nagyon fázott a keze és elejtette a szendvicsét. Mert te az udvaron ettél? És miért? Mindig ott kell, ott a kajaszünet és minden nap ki kell menni, ha esik, ha fúj, ha hóvihar van. Erre nem tudtam mit mondani. Bementünk a suliba.

Az igazgató néni is ezt mondta, itt ez így működik. Kérdeztük hogy ő szeretne – e kint enni az esőben állva? Azt mondta nem. Érdekes! De a gyerekeknek ott kell. A következő évben már bent ettek a teremben. :)

Kötelező napközi nincs és az elsősök legkésőbb negyed egykor jönnek haza. De olyan csak kb. heti kétszer van, egyébként meg fél tizenkettőkor van vége. Sport is heti kettő – három van. Harmadiktól kötelező úszással.

Nincsenek tíz perces szünetek az órák között. Egy nagy szünetük van, tíz után egy fél óra.

Az órán fel szabad állni, ki szabad menni wc-re, gyakorlatilag olyan mint a nagycsoport az oviban. Reggel nyolc után még lazán sétálnak a gyerekek az utcán, nem kapkodnak. És a fegyelmezést sem erőltetik. Meg is látszik a gyerekeken….

Szóval a suli inkább hasonlít egy szabadidőközponthoz, mint iskolához. Semmi köze nincsen az otthoni túlerőltetett görcsöléshez. A nagyfiam már írtam, hatodikos, de még sose látott törteket például. Bár a tesztektől sincsenek beparázva, nem ijesztgetik őket velük. Nem kell verseket tanulni fejből sem és kötelező olvasmányok sincsenek. A gyerekeket nem feleltetik, főleg nem egymás előtt.

Én nem mondom hogy ez itt jobb. Mert nem az. Szerintem kicsit lazára veszik a figurát. Sőt! Az otthonira sem mondom hogy jó, mert az meg túlzás. A kettő között lenne ideális leginkább.

Mostanában olvastam, a „német szigort” emlegette valaki. Annak itt már a nyomait sem találod!

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 0
Tovább

Ha hiszel benne........ működik

szerencsesprint

Vajon tényleg elég ennyi is hozzá? Csak hinnem kell?

Nem tudom, ebben én is kezdő vagyok.

Nem emlékszem pontosan a napra amikor a legelsőt találtam.

Arra viszont igen, hogy a legnagyobbal voltam pocakos. Sétálgattunk valahol, élveztem a napsütést, meg küzdöttem a hajammal, mert állatira fújt a szél. Megbotlottam, de szerencsére nem estem el. És ahogy lenéztem, ott volt. Azt hittem rosszul látok. És tényleg az volt. Szép, egészséges négylevelű lóhere. Sose láttam előtte igazit.

Nyilván tudtam én is hogy a babona szerint szerencsét hoz, csak nem igazán hittem benne. Mindenféle babonában nem hiszek most sem. Sőt.

Mint például a fekete macskás. Nekünk volt több kormos macskánk is. Semmi különös, olyanok voltak mint bármelyik cica. Viszont az utcában élő más nemzetiségű család, állatira parázott tőlük! Ez akkor derült ki, mikor hazafele igyekeztem a kiscicuval. Kint állt a kapuban a mami. Kérdezte mi van a dobozban? Én meg megmutattam. Annyira megijedt szegény….. nem tudtam hogy félnek tőle. Azt mondta haza ne vigyem, mert a fekete macska a sátán. Akkor még azt sem tudtam, hogy én vagyok az. Anyósom csak később árulta el nekem. :) :) („Anyóska megmondta” című írásból megtudod miért)

Viszont arra gondoltam, ha már találtam azt a lóherét, ki kell próbálnom hogy működik -e!

És láss csodát, simán nyertem a sorsjegyen. Nem volt durva összeg, pár ezer forint, de nagyon örültem. Sose nyertem előtte semmit. Onnantól én is a fanatikusok táborát erősítettem.

Igazi babona – liba lettem. Szépen kipréselve ráragasztottam egy kis papírra és a pénztárcámban hurcoltam mindig.

Egészen addig, amíg be nem törtek hozzánk egy hajnalban (amikor mi otthon aludtunk) és el nem vitték a pénztárcámmal, iratainkkal, meg minden egyéb mozdítható értékünkkel együtt.

A nagymamám, aki egyébként világ életében full negatív volt, még be is szólt, hogy frankón szerencsét hozott a lóherém. Ja. Csak nem nekem. Milyen jó hogy a pénztárcámban volt, így a betörőknek lett mázlija! Mert természetesen nem lettek meg soha.

Persze addigra már több négylevelűm is volt, de őszintén mondom, nagyot csalódtam az egészben. Erre megkaptam másoktól hogy rosszul állok hozzá. Nézzem a pozitív oldalát a dolognak! Tessék? Hol lehet ebben bármi pozitívat találni?

Viszont bármerre mentem, mindig az utamba akadt egy – két négylevelű. Úgy voltam vele, ha már ennyire ragaszkodnak hozzám, legyen. Mindig hazavittem mindet.

Szépen szaporodtak a fiókban.( Nem raktam többet a pénztárcámba!) Mikor kinőtték a fiókot, kiraktam a falra.

Azóta nem is tudom, talán hobbi is lett belőle. Nyitott szemmel járok és szinte mindig találok eggyet, kettőt. ( titok: de ha találtál eggyet, legtöbbször van mellette másik is :) )

Ez persze nem azt jelenti hogy nagyítóval hason kúszva fésülök át minden füves részt ahol lóherék nőnek. Csak én a lábam elé is nézek. Ennyi.

És ha belegondolok, általában jól alakultak a dolgaink. Bár azért szoktak kétségeim támadni, például mikor a férjem törött állkapoccsal jött haza a fogdokitól. (olvasd el az erről szóló posztokat a részletekért)

A gyerkőcök voltak édesek, amikor az utcán találtunk egy nemesített négylevelűt. (amiről képet a facebook oldalamon találsz) Egy picike kis hagyma volt, egy darab levéllel. Egy nénike gyomlálta a virágoskertjét és mikor összeszedte a szemetét, elszórta a járdán. Mire mi visszafele jöttünk, már a néni sem volt sehol. A kicsik mondták hogy haza kell hozni, meg kell menteni szegényt. Legyen. Elfér az erkélyen.

Ott örvendeztek, hogy: anyaaa, most már itt a szerencsénk! :) Kis cukikák. Ők biztosak benne hogy innentől kezdve nagyon szerencsések vagyunk. ;)

Azóta szépen nő, már öt levele is volt. Bízunk benne, hogy jövőre többen lesznek. Csak kibírja a telet.

Egyébként ha engem kérdeztek, teljesen mindegy hogy valaki mire fogja hogy az szerencsét hoz. Csak az a lényeg, hogy elhiszi hogy működik.

Nekem volt már szerencse bugyim, zoknim, felsőm, táskám, meg akármicsodácskám is. Mindig működött. Mert ráfogtam hogy attól lesz szerencsém. Nyilván nem a zokni miatt, hanem mert elhittem hogy sikerül.

Van aki az univerzumban bízik, más Istenben, meg a saját vallásában. Van aki csak saját magában. Megint mások a hála erejében, a pozitív gondolkodásban vagy a lópatkóban, esetleg a kéményseprőben. Kinek mi a szimpi. Pont nemrég láttam a babonákról egy filmet. Nem is emlékszem pontosan, talán a „Babonáink eredete” volt a címe? Mindig is voltak babonák. Az embereknek kell valami, amitől várhatják a csodát. Érdekes film egyébként, nekem tetszett.

A kedvenc történetem a babonákkal : a nagymamám mindig rám szól hogy pénteken nem szabad mosni. Mindig nevettem ezen, erre ő újra és újra elmeséli, hogy: Jóska bácsiba belecsapott a villám, mert pénteken mosott ruha volt rajta. Az persze nem játszik, hogy egy nagy kaszát cipelt a vállán…. A ruha miatt volt és kész. Hogyne. :)

Nekem most a négylevelű lóheréim a kis szerencsehozóim. Kint vannak a falon most is, hogy mindig lássam és mindig emlékezzem rá. Nemrégiben egy négylevelűs gyűrű is csatlakozott a csapathoz erősítésnek. Az én kis „drágaszágom”.

Van aki szerint azért vagyok szerencsés, mert találtam őket. :) Mert ő soha életében nem talált eggyet sem.

Az élethez egyébként kell hogy tudd, hogy elhidd, neked is sikerül. Mindegy mire fogod rá, csak bízz benne hogy segít.

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. :)

Köszönöm!

 

 0
Tovább

Ms.Mordor

blogavatar

Miért Ms.Mordor? Mert őszinte vagyok. És az őszinteség általában fáj, ezért senkinek sem tetszik. A posztokat az élet írja egy sokgyerekes családról, akiket Németországba hozott a sors.

Utolsó kommentek