Anyóska megmondta!

Azt, hogy én vagyok a sátán!

Ismerős?

Gondolom nem én vagyok az egyetlen, akit „imád” anyós pajti. Alapítsunk klubbot.

És hogy mindezt mivel érdemeltem ki?

Hogy szeretem a fiát.

Már nagyon régóta ismerjük egymást a párommal. Egészen a középsuli óta.

És igen, valami volt első látásra.

De csak évekkel később gabalyodtunk össze teljesen. A legjobbkor.

Én akkorra megjártam egy másik kontinenst, ő pedig eleget komolyodott egy normális kapcsolathoz.

Ő szingli volt, nekem meg pont a végét járta a sose volt románc.

Összefutottunk. „Véletlen”.

Aztán meg egyre többször, de már direkt is.Voltak közös bulik, meg csak úgy találkák. Összemelegedtünk.

Sose voltam még annyira szerelmes. Azt se tudtam előtte mi az. Minden percét imádtam mikor velem volt.

Utáltam hazamenni, ő pedig egyre többször mondta hogy maradjak.

A lakás közös volt az exemmel, de őt meg nem ette el onnan az avas, így nagyon sokáig amúgy se lehetett volna húzni a szitut, vidékre meg a családhoz nem akartam költözni, egy albi meg egyedül…… húzós.

Ő az anyja lakásában lakott, de anyuka csak napközben járt haza pár órára, sok vizet nem zavart.

Beszéltek is, hogy vagyok, és mi lenne ha odaköltöznék.

Anyukának már látatlanban sem voltam a kedvence. Hogy mért? Nem tudom, talán mert létezem.

Kicsit féltem is, hogy mi lesz ebből?

Mit mondjak……. nem volt alaptalan.

Mivel valahogy a kapcsolatunk elején anyós agybajt kapott, szó szerint, q….va sok szabadideje lett.

Szerencsére sokat nem találkoztunk hétköznap, de ő jött hétvégén is. Az a tuti.

Volt hogy már korán reggel, a piacról hozzánk érkezett, amit jelzett is azzal, hogy izomból vágta be az ajtót.

Szupiiii, anyuka itt. Megint!

Ha segíteni akartam, nem engedte. Ha én csináltam valamit, például kivittem a kukát, és betettem az új zsákot, megigazította utánam. Újra teregette a ruhákat és ehhez hasonlók.

Gondoltam ezen ne múljon, csinálja egyedül ha neki az tetszik.

Nem vagyok balhés típus, inkább arrébb állok, nem szólók, tojok rá.

Akkor jött a faszija, hogy milyen rohadék, lusta genyák vagyunk, mert szegény asszony………….

Le is léptünk.

Akkor az lett a baj, uncsi lett az élete, nem volt kiről „gondoskodni”.

Nálunk pedig bekopogott a gólya. (Ez egy másik sztori, majd részletezem egy következő posztomban.)

A lényeg, hogy nem viseltem jól.

A huszadik héten vakbéllel műtöttek, kénytelenek voltunk visszaköltözni a városba, mert a férjem úgy gondolta, ha gáz van legyünk minél közelebb a dokihoz.

Ezt már nem is részletezem.

Én voltam a világ szemete amiért még terhes is merészeltem lenni, mi az hogy nem tudok vigyázni, meg egyébként is az ő fia egy ilyennel………… soha.

Se kedvem, se idegem nem volt hogy még vele is balhézzak.

A pöttöm persze ennek, meg más egyéb gondoknak hála, úgy gondolta hogy ennyi elég volt, ő most már kiköltözik onnan. Ez a 36. hét előtt volt pár nappal.

Szerencsére időben kaptunk tüdőérlelőt, semmi gond nem volt a picivel, viszont besárgult, úgyhogy két hetet élveztük a kórházat, minden „szépségével” pont az ünnepek alatt.

Az újévből már csak pár napot szívtunk bent, szerencsére kiskoma összekapta magát, úgyhogy hazamehettünk. - Igen ám, de anyóska várt otthon.

Szó szerint betegedtünk bele az egészbe.

Májusig bírtam, aztán leléptünk. Istenem az a szabadság!

Hogy nem vizslatják minden perced, hogy senki nem szól bele, vagy fintorog minden tettedre, hogy nem kell szégyelned magad ha véletlen el merészelsz aludni napközben, mert a pici egész éjjel sírt .. ……… nos, az leírhatatlan.

Jól elvoltunk. Mi. Ő meg nem. Megint én voltam a szemét.

Néha bántott, néha le se sz…..tam. Nem is igazán tudtam mit kéne kezdenem a helyzettel.

Aztán jött a kicsi tesó. Mit mondjak, gondolhatjátok.

Amikor eleve minden percben gyűlöl, és akkor még egy gyerek, pedig ő azt remélte hogy a kisfia szalad hozzá haza! Nahát ilyet!

Ráadásul a kisebbet, még bántotta is néha és nem is titkolta hogy nem szereti, mert rám hasonlít.

Most erre megint mit lehet mondani?

Odáig fajult, hogy gondolta hősnőt játszik és megmenti a világot a gonosz csúnya némbertől aki elvette a picike és védtelen fiát. Vesszen a sátán!

Azóta nem beszélünk. A férjem próbálta vele rendezni a viszonyt, de anya nem volt benne partner.

Nem látta a gyerekeket, és nem is keresi őket. Kilenc éve.

Szerintem nem is tudja hány unokája van, hacsak a pletyka nem jutott a fülébe.

És azt se tudta hogy összeházasodtunk.

Ha neki jobb így…..

Tudom hogy nem konkrétan engem utál, hanem azt a valakit akivel a fia él, de ez nem mentség a tetteire. A gyerekeknek jó lenne egy nagyszülő, de ő nem akart az lenni.

Lemarad róluk, rólunk, a saját gyermekéről.

Sajnálom hogy csak ennyi esze van.

Kövess a facebook-on (msmordor) és ha tetszenek a bejegyzések, nyomj egy like-ot.

Köszönöm :)

 

 0
Tovább

Hol vannak a gyermekvédők, aktivisták?

Kérdem én.

Hol vannak ilyenkor, amikor szükség lenne rájuk?

Megdöbbenve olvasom a hírekben, hogy az embereknek egyre jobban száll a szürke köd az agyára.(és itt nem a kipufogó gázra gondolok!)

Amikor például olyanokról hallok, hogy semlegesnek nevelnek gyerekeket!

Van olyan óvoda, azt hiszem a svédeknél, ahol ebben a szellemben nevelik a kicsiket. Megkérdezték tőlük, mit gondolnak, kisfiúk vagy kislányok? És csórók azt mondták hogy fogalmuk sincs!

Mire jó ez? Kinek jó ez?

És persze van olyan ember, aki oda is viszi a saját csemetéjét.

Vagy, semleges neműnek kérte a szülő a gyereke hivatalos papírjait, hogy majd később, ő dönthesse el hogy minek érzi magát. Fiú vagy lány. De hogyan döntse el, ha fogalma se lesz róla?

És a másik, hogy „apa” szülte meg a gyermekét!

Igen……. Mert olyan van. Vagy inkább, férfinek kinéző lény szült babát. Helyesbítve.

Még nézni, olvasni is rossz ezeket, a hideg is kiráz tőle.

És nem, nem azért, mert bajom van azokkal az emberekkel, akik nem tudják eldönteni hogy férfiként vagy nőként szeretnének élni, viselkedni.

Például: Rozika megunja hogy nőként éljen tovább, úgy dönt hogy pasivá műtteti magát. El is kezdik a nem – átalakítást. Igen ám, de menet közben meggondolja, hogy ha már NŐ!  akkor gyorsan szül egy babát!  Akkor most mi van? Na  ilyenkor néz ki valamilyen lénynek!

Engem ez nem érdekel. Felnőttek, saját gondja eldönteni hogy mit akar.

Engem a gyerekek érdekelnek.

Velük mi lesz ilyen szülők mellett?

Vajon ők majd honnan, kitől fogják megtanulni hogy mit kezdjenek saját magukkal, hogyan tegyék a helyére a saját nemi identitásukat?

Ki fog nekik erre példát mutatni?

Hol vannak a pszichológusok olyankor, amikor engedélyezik, hogy azonos nemű emberek fogadjanak örökbe, vagy vállaljanak saját gyereket?

Amikor pont ezek a tanult emberek mondják, hogy mennyire fontos már kis korban is, még az elvált szülők gyerekeinek is, hogy lássák a szülői szerepeket. Legyen előttük példa mindkét nem képviselői közül, mert már akkor tanulják a női- és férfi viselkedésmintát.

Az én legkisebbem most másfél éves, és simán megismeri hogy: ő bácsi, néni, kislány vagy fiú.

Már most csajos dolgai vannak.

Ékszereket pakol magára, szoknyát kell felvenni, meg a nővérének ha festem a körmét, akkor az övét is kell.- mondjuk ezeket nem tőlem tanulta.

De értitek a problémát?

Ha én mint szülő nem beszélhetek vele rondán. Nem szabad megalázni, pláne meg nem üthetem bármilyen állatságot is csinál, mert hazavágom a lelkivilágát. Nem tehetek fel róla fényképet a netre a saját beleegyezése nélkül, sőt itt Németországban még fülbevalót se lövethetek neki, akkor kinek, és hogy van joga ilyen példát mutatni?

Mert a gyerek utánozva tanul.

Ezt sem én találtam ki, szintén pszichológusok állítják.

Akkor ezek szerint, ha valakit azonos nemű párok nevelnek, ő is nagy valószínűséggel a saját neméhez fog vonzódni, mert ezt látta otthon. Nem?

És akkor hol van a szabad akarata?

Ezzel nem belekényszerítik egy szituba, amit nem is ért, és nem ő választotta?

Van már például statisztika arról, hogy felnőttként ezek a gyerekek milyen nemű emberekhez vonzódnak majd?

Eleve rosszul vagyok attól, hogy még a vízcsapból is ez folyik. Lassan nincs egy olyan film, vagy sorozat, ahova ne raknának melegeket.

Mért kell ezt a szánkba tolni? Minek kell ennyire erőltetni?

És arról nem is beszélve, hogy a mai gyerekekkel egyre kevesebbet foglalkoznak otthon, totál el vannak veszve így is.

Alapvető dolgok sincsenek elmagyarázva, nem értenek sok mindent, csak látnak ezt is, azt is, és elfogadják, mert azt hiszik hogy úgy kell csinálni.

Mert mások is úgy csinálják………..

Amikor még a bezzeganyák is buzgón bólogatnak hogy milyen szuper anyuka az, aki éveken keresztül nem vette észre hogy a saját fia, akit elméletileg ő NEVEL, és egy háztartásban laknak, langyi lett. A facebook – profiljára rakta ki szerencsétlen, és anyuka ott látta meg véletlen.

Erre ez a mintaanya, egy cetlit hagyott a fia ajtaján, hogy így is szereti!

Na, és hol is volt anyuci abban a pár évben, mire ez a gyerek idáig jutott?

Mert azért ez nem egy – két hetes műsor.

Hol vannak ilyenkor a gyermekjogi aktivisták, meg a gyermekvédők, védőnők, gyerekorvosok, szociális dolgozók, meg mit tudom én, zöldek, kinek lenne ez a dolga?

Ja, bocsi sehol nincsenek.

Mert mindenki a másikra mutogat.

Nem az én dolgom, nem az én hatásköröm, feladatom.

Én csak bejövök reggel, dolgozom itt valamit, fizut kapok érte amiből élek, de semmihez semmi közöm nincsen, nem is érdekel, minek feszüljek rajta?

Akkor se lett meg hogy ki volt a felelős, amikor a mentális problémákkal küzdő anyuka beküldte a Dunába a babáját!

Meg akkor se, amikor a család halálra éheztette a gyereket. Senki nem vette észre, senki nem hibázott.

Engem mégis érdekel.

Mi lesz ezekkel a gyerekekkel később?

Kinek van joga eldönteni, hogy ha telik az idő, és ezek a kisgyerekek nőnek, felnőttek lesznek, kihez vonzódjanak majd?

Foglalkozik ezzel valaki egyáltalán? Vagy csak jött egy újabb idióta divathullám, mindenki utánozza, engedi, de a következményekkel már nem vergődik senki?

Érdeklődve várom a választ.

Kövess a facebook-on,(msmordor) és ha tetszenek a bejegyzések, nyomj egy like-ot.

Köszönöm :)

 0
Tovább

Anyapuszi mindent gyógyít!

És ez teljesen így is van.

Bár ezt saját tapasztalatokkal nem tudom alátámasztani sajnos, csak a gyerekeimével.

Nem emlékszem jól mindenre a gyerekkoromból.

Arra viszont igen, hogy az én anyám elég messze van az ANYUKÁTÓL. Tudod az a kedves, szeretgetős anya, aki rögtön segít ha a gyereknek szüksége van rá. Melletted van, vigyáz rád, és mindig számíthatsz a segítségére. Az enyém ennek szöges ellentéte.

Engem is értek kisebb – nagyobb balesetek, főleg hogy q..va rossz gyerek voltam.

Anyám unott fejjel nézte végig az egészet, vagy leszidott, mert jól kib….tam vele, most a hülyeségem miatt mennyi dolga van pluszban.

Elég sokszor volt törve csontom, (- az egyik olyan jól sikerült, hogy a mai napig szívok miatta) például a lábam-ujjai, a kisujjam, még az orrom is, vágtam tönkre ízületem, nem is eggyet, volt műtétem kettő is, de anyám…………….őt ezek nem stresszelték agyon.

Jólesett volna, ha néha legalább úgy csinál mintha érdekelné.

Nálunk nem ez a helyzet.

Nem vagyok mintaanya én sem.

Biztosra veszem, hogy nálam vannak százszor jobb anyukák is.

De amikor bármelyik gyerekem baleset éri, azonnal hozzám szalad. Ebből is gyanítom hogy olyan nagyon béna sem lehetek mint az enyém volt.

Ha bibi van, anya puszit ad rá. Sokszor ők is kérik : anyaaaa megpuszilod? Puszild meg!

És tudjátok hogy ez mennyit használ?

A legnagyobb, kicsit több volt mint másfél éves, amikor 7 darázs csípte meg szegényemet egyszerre.

Hiába mondtuk neki milliószor is hogy ne menjen oda mert veszélyes, nem érdekelte, éppen felfedezte a világot.

Baj lett a vége.

Volt ám ordítás, gondolhatjátok. Állati mázli hogy nem allergiás a darázscsípésre.

Összebújtunk, szeretgettem, simiztem, minden puklit megpusziltatott velem, és aztán közölte hogy már nem is fáj.

Vagy amikor lemotorozott a lépcsőn. Gondolta kipróbálja mit bír a járgány. Durván összeverte a fejét. Mi mást? Azt hittem, el is tört az arc-csontja. Bőr nem sok maradt rajta. A bajszán pedig azóta is van két seb hej. Én sírva törölgetem a pofit, próbáltam leszedni a retket, közben reszketek mint a fene, nyugtatgatom, hogy semmi baj, mindjárt itt van apa is, erre a kicsi felemeli az arcom, és közli hogy ne sírj anya, már nem fáj.

Kétkedve hallgattam, de ha ő mondja……

Tíz perc se telt el, ment játszani.

Azóta is alkalmazzunk ezt a csodálatos gyógyító technikát minden gyereknél, sőt még néha apa, anya bibijére is. :) Anyát rendszeresen éri baleset, a konyha egy nagyon veszélyes hely! - akkor a gyerekek puszilnak.

Nálunk bevált.

Vagy ha jönnek este, egy húzós nap után hogy nagyon elfáradtak, fáj a lábuk, sok-sok puszi, ölelés, megbeszéljük hogy nagyot kell aludni, és reggelre meggyógyul.

És mivel elhiszik, mert anya mondta, meg is gyógyul. Szerencsére sokszor beválik.

Na persze azért ha nagyon nagy a vészhelyzet, mint a legutóbbinál, kiegészítő kezelés is szükséges lehet.

Például amikor a kisebbik legény addig tornázott a kád szélén, hogy durván lefejelte a mosdót, és onnan esett a földre. Naná hogy akkor is a fejére. És mit gondoltok hányszor kértem hogy ne szórakozzon ott?

Milliárdnál többször, de pasi. Alkalmi süket néha. (ez amúgy genetikai probléma lehet a fiúknál szerintem!)

Na ilyenkor azért kell fájdalomcsillapító is, de tényleg csak akkor adok, ha nagyon muszáj.

Szóval nálunk így is lehet gyógyítani. Én nagy követője vagyok ennek az alternatív módszernek.

Viszont mindenki saját felelősségére használja, és előtte kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét, mert előfordulhat, hogy hosszabb ideig kell alkalmazni a kúrát, vagy nagyobb dózis szükséges. :)

 

 0
Tovább

Magas a nyomás a gyerekem szemében

Mit mondjak, itt dobtam hanyatt magam.

A gyerekorvos minden alkalommal stresszel ha találkozunk, hogy voltunk-e szemészeten, mert minden évben egyszer kötelező.

Naná hogy voltunk.

Tavaly is, és most pár hete is.

Már az is érdekes volt, mikor odaértünk és mondom a nőcinek a pultban hogy időpontunk van pont mostantól. Rám néz, aztán a csapatra, és közli, hogy csak fele annyi hely van beírva.

Tessék?

De direkt a férjem telefonált, aki még ezt a béna nyelvet is jól beszéli, mi az hogy nincs mindenkinek időpont, amikor mi így kértük?

Ennyi az összes melója, amiért fizut kap, és ez sem megy? Az eszem megáll.

Apukával egyezkedtek tovább.

Simán befértünk egyébként, nem is értem minek húzta az agyunkat, de mindegy.

Anya volt az önként jelentkező, aki minden gyerekkel bent volt. Apa addig próbálta eredeti állapotában tartani a várószobát. :)

Az öt évesem volt a gyerekek közül az utolsó.

Neki nem számokat mutatott, hanem ábrákat. (nem tudom ki rajzolta őket, de elég bénák voltak, még nekem is gúvadt a szemem némelyikre, pedig jól látok a doki szerint)

A gyerek mondja is szépen egymás után.

A legalsó sornál viszont elakadtunk.

Biztatja a doki is, én is, hogy mik lehetnek azok?

Kölök nem válaszol.

Doki izgul, mi lehet ez? Nem lát a gyerek rendesen.

Én mondom, hogy attól hogy nem mondja, nem jelenti azt hogy nem is látja. Semmilyen problémát nem vettem észre a szemével kapcsolatban. Ha nem látna jól, azért már kiszúrtam volna, nekem elhiheti.

Dokit nem érdekli amit mondok, itt komoly dologról van szó, vissza kell menni, mert ő jobban meg akarja nézni.

Rendben.

Talán 2 hetet kellett várnunk az időpontra? Nem emlékszem már.

Azzal kezdte a mamesz, hogy meg kell mérni a szemében a nyomást. Mi meg kérdeztük, hogy minek is?

Mert a doktor úr pupillatágító cseppet akar neki adni, ahhoz mindenképpen kell.

Legyen.

Megcsinálja, de húzgálja a száját nagyon, közli hogy nem kaphat cseppet, beszéljünk a doktorral.

Szemöldök szalad ám felfele. Baj van?

Ez a kedvencem: Majd az orvossal megbeszélik. Nem is leszel tőle sokkos.

Azt hittem sose hív be.

Mondja már hogy mi van az ég szerelmére.

„Jó” szokásom, hogy az összes info nélkül is hülyére tudom stresszelni magam!

Na, az van anyuka, apuka, hogy ennek a gyereknek nagyon magas a szemében a nyomás, ami hosszú távon zöld hályoghoz vezet!

Tessék? Mondja újra! Mi van a gyerekkel?

Ugye nem kell részletezni mit éreztem.

De! gyorsan mérjük még meg a szaruhártya vastagságot is, hátha jobb lesz az érték.

Csak gyorsan – gyorsan.

Fizetős, mivel a biztosítónk ezt nem állja.

Mondjuk hogy nem baj, csak haladjunk már. (remélem azért nem egy ló ára lesz)

Hát a vége az lett, hogy vastagabb a szaruhártyája is mint az átlag, (amit amúgy nem tudom hogy mit jelent) de még így is rossz az eredmény.

A felső határérték ugyanis 20, neki meg 28.

A vastagabb szaruhártya ugyan kompenzál, de így is 25, ami még mindig nagyon magas.

Azt mondja mivel most délután néztük, legközelebb majd reggel menjünk.

Na de hol van még szeptember?Akkorra adtak időpontot.

Naná, hogy amint hazaértünk, nekifeszültem valami infót keresni, hogy mi van ilyenkor. Nem lettem boldogabb.

Elméletileg a negyven fölöttieket érinti, cukorbaj, magas vérnyomás miatt alakulhat ki, vagy lehet veleszületett szűkület is.

Problémától függően tudják kezelni, és ha időben kiderül, még meg se vakul a gyerek!

Persze semmilyen tünete nincsen, nehogy véletlen észre lehessen venni.

Szuper.

Nem akarom részletezni hogy mennyi ideget ettem idáig. Alig aludtam mostanában emiatt.

Örülök hogy kiderült még most, mérges vagyok hogy mért pont az én fiam, akinek a létező leggyönyörűbb szemei vannak a világon, és egy dologban vagyok csak biztos, hogy mindent megteszünk érte hogy rendben legyen a szeme.

Nem mintha bármi mást tudnék csinálni.

Majd írom a többit is, hogy mire jutottunk.

 

 0
Tovább

A pap vette el a gyerek pénzét

Mint már az előző posztomban említettem, Németországban élünk. Lassan 5 éve.

A legnagyobb gyerkőc itt kezdte az általános iskolát.

Meg is lepődtünk a beiratkozásnál amikor megkérdezték, hogy katolikus, muszlim, vagy etika órára járjon-e a gyerek. (a németeknél külön muszlim óra is van! szép)

Mivel nem vallásunk a muszlim, és nem vagyunk templomba járók sem, kizárásos alapon az etika maradt.

A harmadik osztályt viszont költözés miatt másik suliban kezdte a legény.

Itt szintén kérdezték hogy melyik órára járjon. Gondoltunk nagyot apával, próbálja ki a katolikust, lásson a gyerek olyat is, aztán majd eldönti hogy érdekli komolyabban vagy hagyjuk az egészet.

Mesélte is mindig hogy miket csinálnak órán, mivel foglalkoznak, miről beszélt a pap. Tanulás volt a legkevesebb.

Aztán valahogy november környékén sírva kérdezi tőlem, hogy meg van-e keresztelve?

Mért? -kérdem én.

Mert azt mondta a pap, hogy aki nincs, az a pokolra kerül.

Tessék? Biztos jól értetted, figyeltél, tuti hogy ezt mondta?

Igen.

Cicám, biztos nem így gondolta, lehet rosszul értetted. (Itt azért bejátszik hogy 3-ik éve tanulja csak a nyelvet, és ez a nyelv egy logikátlan rettenet – szerintem. Nyilván nem ért még mindent, vagy nem jól értelmezi)

Ezzel meg is nyugodott, de engem szúrt a dolog, hogy egy pap mért mond ilyet egy gyereknek? Főleg ilyen kicsiknek. Ezek után tuti kedvet kap a valláshoz.

Egy – két héttel később, elkezdi mesélni a kölök, hogy igaz-e hogy a télapót az amerikai coca – cola gyártó cég találta ki?

Fel is húztam ám a szemöldököm, hogy mi ez már megint?

Ezt mesélte a pap.

És Szent Miklós?

Arról nem beszéltek.

Mit mondjak, a pap bácsi kezdte elrúgni a labdát nálam.

Nagy nehezen vége lett az évnek, el is felejtettem az egészet, utána már nem került szóba a vallás óra, nem mesélt extrém dolgokat a csemete.

Következő évben viszont megint jöttek a fura szituk.

Például, mikor meséli hogy a pappal Simpsons családot néznek órán, mert az osztály rossza azt akart nézni.

Nem értem, mond még egyszer. Mit néztek?

A Simpsons családot.

Itt már apának is kockás lett az arca.

Aki ismeri a mesét, tudja miről beszélek, aki nem, annak mondom, hogy nem igazán 9 év körüli gyerekeknek való. Ráadásul vannak benne komolyabb dolgok, amit meg pont vallás órán néznek!

És a pap hol volt addig?

Na de a kedvencem ezek után az lett, amikor a parkban voltak ismét óra helyett. (bár akkor már inkább ott, mit ilyen állatságokat nézzenek)

A fiam talált a homokban a mászóka alatt egy 5 €-t.

Nézegette a pénzt, körbe is lesett hogy ki vesztette el, de senki más nem volt az osztályon kívül kint.

Csóró kölök addig pislogott neki, hogy az osztálytársa akit már említettem, a rossz gyerek, kikapta a kezéből. Az enyém ettől megilyedt, és szólt a papnak, hogy a gyerek elvette tőle a pénzt.

Erre ez a jóember mit csinált?

Fogta, elvette a kiscsávótól és zsebre vágta.

Mondja a rosszcsont, hogy elraktad a cimbim pénzét.

Erre közli bazsalyogva, hogy majd a suliban be kell mondani a hangosba, hogy aki elvesztette, jelentkezzen érte. Ha nem megy senki, visszaadja a lóvét.

Na de most őszintén. Ha épelméjű gyerek van a környéken, az jelentkezik hogy az övé. A fél iskolából hogy választja ki hogy kié a zsé? És amúgy is csodálnám, ha alsós gyerekek ennyi pénzzel sétálnának a játszón, de mindegy.

A fiúk nem szóltak semmit ezután, elfogadták amit a FELNŐTT mondott.

Igen ám, de nem lett bemondva se aznap, se másnap.

A kölök hiába várta, nem kapta vissza a pénzt.

Közben el is telt a hét.

Megbeszéltük, hogy hétfőn úgyis órájuk van, kérdezzen rá a pasinál.

De a pap bácsi nem ment be se hétfőn, se kedden, sőt még szerdán sem.

Az idő sürgetett, mivel 7 tanítási nap volt hátra az évből.

Mondtuk neki, hogy szóljon az irodában, hogy keresi a tanárt, akkor úgyis megkérdezik hogy mit akar tőle.

Be is jött.

Ő meg el is mesélte, hogy mért keresi.

Pénteken az osztályfőnökkel küldte vissza a pénzt.

Az eszem megáll, hogy itt tart a világ. Nem is akarom részletezni hogy mennyire kiakasztott a helyzet. Ráadásul egy pap….

Egyébként a kisebb kölök azóta nem katolikus órára jár.

 0
Tovább

"Külföldi szarházi"

Ezt nekem mondták tegnap.

Persze nem szemtől pofiba, csak úgy burkoltan, hogy vegyem észre magam.

De kezdjük az elején:

Időpontunk volt tegnap a legnagyobbal fogszabályozásra.

Semmi hangulatom nem volt az egészhez.

A legkisebb pont akkor szokott aludni, nyűgös voltam, és még az eső is rákezdte. Faszaaaaa

De nincs mit tenni, így is már egyszer átrakattuk az időpontot, most már legyünk túl rajta.

A gyerekek nagyobb része nem akart jönni (szerencsémre) de így is mire elindultunk elég „mókás” lett a helyzet. Mint mindig.

Mire odaértünk sikerült is lehiggadnom, amiben a kinti 15 fok sokat segített. :( Július van emberek és 15 fok!

Pici elaludt, kölköt szólították is rögtön, viszonylag hamar végeztünk.

Lefele menet azonban eszembe jutott, hogy be kell mennem a gyerekdokihoz egy receptért.

Épületen belül van, csak ki kell ugranom azon a szinten.

Igen ám, de egy egész csapat állt a liftajtóban, nem tudtunk kiszállni.

Erre én totál semleges hangon, de nem sutyorogva mondtam, hogy "elnézést". Mivel szerettem volna kijutni a liftből.

Ebben mi a gáz? Még most sem értem, valaki segítsen már ki.

És mi történt?

Nekem esett az egész banda, felnőtt is, gyerek is, hogy mit képzelek, mért vagyok ilyen bunkó, mert hogy ők nem láttak, és különben is fogjam be.

És nem is adja ki az agya, hogy rajtuk kívül léteznek még emberek, akik szintén használják a liftet, ezért esélyes hogy ha nyílik az ajtó, akkor talán ki is szállna valaki. Már ha tudna.

Lehet az volt a baj hogy megkértem? Simán fel kellett volna rúgnom őket?

A csapat egyébként fekete hajú kissé kreolos bőrű emberekből állt. Tuti hogy mind tősgyökeres német állampolgár, és nem utolsósorban minimum 8 diplomával rendelkeznek fejenként. Ránézésre is. De ez csak zárójeles infó a sztorihoz.

Meglepődtem, vissza is kérdeztem, most már kevésbé kedvesen hogy mi van?

De szerencsére a liftajtó becsukódott, elhúztak a fenébe.

Ez is csak arra volt jó, hogy kiakasszanak.

Recept meglett, ismét állunk a már említett ajtó előtt.

Na, mit ad Isten, ajtó nyílik, és a „legkedvencebb” dokinénikém áll bent.

Közli is hogy ne menjek, mert ő felfele akar menni. Mi van ha én is?

Azzal a lendülettel, be is áll az ajtóba, hogy ne tudjunk beszállni.

Na ott már jött a lila köd nálam is.

Eleve utálom a nőt, mióta eltörte a férjem állkapcsát egy szar foghúzással, és még ő volt paraszt utána is. Évekig jártunk hozzá, és mindezek után meg sem ismer.

Erremost még ez is?

Csak és kizárólag azért szálltam be, hogy bosszantsam.

De hogy utána még mindenféle szarházi külföldinek elmondott, hogy az ilyenek miatt nem tud feljutni arra a szintre ahova ő akar, mert ilyenekkel van tele az egész ország………...

Ott volt a napom csúcspontja!

Megjegyzem, ő is külföldi. :)

 

 0
Tovább

A lepkehimlő

Bevallom őszintén, én erről még nem is hallottam

Idáig.

Voltam gyerek én is, naná hogy minden létező nyavalyát benyeltem (általában a nyaraláson), egyetlen kivétel volt csak a mumpsz (pedig mindent megtettem érte hogy elkapjam azt is, direkt vittem a barinőmnek a leckét mikor mumpszos volt, mégse jött össze).

Mióta itt élünk (már lassan öt éve)  többször is olvastam az ovi ajtón  hogy „ringelnröteln”( a német neve) de minket nem érintett, nem foglalkoztam vele.

Most viszont……..

Június végén jött ki, egy szombat reggelre a legkisebbemen.

Totál megijedtem, mert azt hittem hogy valami allergia ez is.

Jó pár hónapja szenvedünk már a tejes dolgok miatt, aztán a piros színű gyümölcsök, szóval eléggé ki vagyok már az egésztől, naná hogy első körben valami hasonló dologra gondoltam.

Főleg, hogy a pocakján, meg a combjain voltak csak. Tutira vettem, hogy kaja allergia. De most mitől?

Tanakodtunk apával hogy mi legyen, de úgy tűnt hogy gyorsan halványodnak is, akkor meg nem lehet komoly a baj.

Apa lelépett a nagyokkal, mi meg csináltuk a dolgunkat itthon.

Viszont nem telt el egy óra, durván visszajöttek a pötyik, és hozták a cimbiket is. Szinte az egész gyerek full pötty lett.

Na, gondoltam, ennek már a fele se tréfa bakker, mi a fene lehet ez?

Tűkön ülve vártam a bandát haza.

Ebéd, és már mentünk is az ügyeletre.

Mit ad Isten, pont a mi dokink rendelt.

Pöttöm a folyosó végéről megismerte, lett is hiszti (utálja a dokit, mert mindig bántja egy vizsgálattal, egy szurival, már ott tartunk, hogy nem szeretjük látni sem, ki sem állhatjuk a pasit).

Doki bácsi rögtön mondja is hogy mi ez, de nekem még mindig fogalmam sincsen, majd otthon rákeresünk erre a szarra, mert persze hiába okos a telefon, és még szótár is van rajta, nem ismeri ezt a szót.

Plusz megbeszéljük milliomodjára is, hogy a bébi nem bírja a tejes cuccokat, meg a piros gyümiket, mondja is hogy ennek utána kell járni.

Szupiiiiiiii! Végre. Úgyis van időpontunk vérvételre, majd ránézünk ezekre is.

Itthon meg is találom a diagnózist: lepkehimlő!

Mi van?

Írja, hogy 5-15 éves gyerekek érintettek leginkább.

Mi másfél évesek vagyunk.

Télen és tavasszal a leggyakoribb.

Ismétlem, június van.

A szerencse, hogy semmilyen más tünet nem jött ki.

Nincsen viszketés, se influenza szerű tünetek, nincsen láz sem.

Viszont, néha nagyon erősen, nagyon sok pötyi jön ki, ami azért durva, mert némelyik olyan mintha vízhólyag lenne. Pl.: a szemhéjain elég csúnyák voltak.

A másik pedig, hogy most már 1 hónapja szívunk vele, és q..vára unom.

Igaz hogy mellette növesztünk fogakat is, na de mégis…………. milyen genya ez már hogy nem lehet tőle megszabadulni?

Emlékszem, már tíz napja volt beteg a gyerkőc, mikor a nagyobbal a gyerekdokinál voltunk. Mutatom is neki, hogy mi lesz már, még mindig pöttyös a pici. Rengeteg volt éppen rajta.

Mire a doki mondja nagy örömmel, hogy mit akarok, hiszen már múlik……….

Ja.

Látom. Pont úgy néz ki, főleg hogy a gyerek nem is látszik a pöttyöktől.

Menet közben azért volt olyan hogy kb. fél napig nem volt egy folt sem, én meg majdnem elkezdtem örülni hogy elmúlt, erre estére visszajöttek.

Azért remélem hogy így a harmincadik nap után már tényleg eltünnek végre.

Éppen ideje lenne.

 0
Tovább

A kismadár (Friss hús!)

hússprint

Ez már elég régi történet, de még máig emlékszem szinte kristály tisztán az egészre.

A legidősebb gyerekem kezdett el könyörögni egy madárkáért. Nagycsoportos óvódás volt akkoriban.

Az oviból hazafele menet, mindig megálltunk a kisállatbolt előtt, és megnéztük kik várnak új gazdikra. Ő észre is vett egy madarat. Tény, hogy nagyon szépséges kis madár volt. Valami különleges sárga színe volt, azt hiszem még tán kis vörös is volt benne a nyaka körül.

Egyszer rá is beszélt a csemete,hogy nézzük meg bent az üzletben is. Húztam a szám, de legyen.

Gyorsan kiderült, a félelmem nem volt alaptalan, mert iszonyat ára volt annak a csöpp kis lénynek.

Naná hogy jött a kiskutyaszem, meg a krokodilkönnyek, hogy de AANNNNYYYYAAAAAAAA!

Nem. Szó se lehet róla.

Örültem, hogy azokat ki tudom fizetni amiket kell, nem futotta még a madárra, meg a ketrec, meg a kaja, meg a kutyafülefarka.

Persze a szívem szakadt meg miatta, állatira szégyelltem, hogy nem tudom neki megvenni, ugyanakkor nem hiányzott nekem sem még 1 plusz feladat. A gyerek is kicsi volt még, a felelősség meg nagy. Mégiscsak egy élőlényről beszélünk.

Egyedül voltam egy óvódányi gyerekkel, mert apuka előtte utazott ki külföldre, hogy munkát találjon. Én költözés előtt voltam, ami egyedül amúgy is mókás, plusz szintén pénzbe kerül, ráadásul a nagymamához készültünk, neki meg sokszor a kan macska is k….va, szóval inkább hagyjuk.

Viszont azok a szemek…….., na és a sírás-rívás.

Na mit lehet ilyenkor tenni?

Azt mondtam, hogy kérje meg az angyalát!

Itt gondolom, sokan húzzák fel a szemöldököt mi?

Na igen.

Nem vagyok vallásos, ezt itt le kell szögeznem.

Viszont sokat olvastam pozitív gondolkodásról, spiritualitásról, végigültem egy tanfolyamot, ami önismeretről szólt, de sok más dolog is elhangzott, szóval úgy gondoltam hátha, egy próbát megér.

Na volt itt azért hátsó szándék is, a hárítás természetesen.

Gonosz dolog? Naná.

Genya vagyok, de ez van, hirtelen ennyi jutott eszembe, csak legyen végre vége alapon.

Mondtam neki, megbeszéltük, hogy anyának most nincsen pénze, ki fogja gondozni ráadásul, amikor ott a pici tesó is, meg a nagyobbak, meg költözés, a saját cuccokat is hova rakjuk, meg a nagymamánál amúgy sem fogunk elférni.

És persze ő azt is mondta hogy érti, egészen addig, amíg meg nem látta a madarat.

És naná hogy nem vette meg senki. Az összes többit elvitték, csak azt nem………

Kicsit reménykedtem benne hogy meggondolja magát menet közben, de nem!

Szóval maradt az angyal.

Egyik reggel jött is, hogy megbeszélte vele. Mondtam hogy szupi, téma lezárva.

Meg is volt a költözés időközben, szó sem esett többet a kis sárga madárkáról.

Teltek a hetek.

Én meg örültem.

Egyszer csak, jönnek haza a sulitól, hozták a nagymamával az ebédet (nagyi a sulikonyhán volt menzás) és nagyobb a ricsaj a szokottnál.

Hát mit gondoltok mi történt?

Találtak a fűben egy szép kis barna fiókát.

Csóró kiesett a fészekből, és még nem tudott repülni, úgyhogy ráfázott, a csemete pedig meghallotta hogy csipog a fűben, és hozta nagy örömmel, hogy az angyala segített.

Hááát, én is felhúztam a szemöldököm, de nyilván vele örültem.

Azok a boldog szemek, az az öröm az arcán………...hihetetlen édes volt.

Szerencsére túlélte az éjszakát a kis jövevény, én is fellélegeztem, most már tuti megmarad, hisz nem is olyan picike már. A gyerekek lelkesen fogták neki a bogarakat, ő meg ette is válogatás nélkül.

Igen ám, de nekem délután dolgom akadt, muszáj volt mennem.

A törpök nem is akartak jönni, meg nem is lett volna jó ötlet vinni egyiket sem, szóval kb. milliószor beszéltük meg hogy a madár marad a vödörben, ki nem szabad vinni, mert a macska elviszi, megvárnak amíg hazaérek, nagymamának pedig nagyon szót fogadnak és majd adunk neki kaját együtt, ha már itt vagyok.

Ok. Minden szupiiiiiiii.

Szerintetek?

Már odafele szar érzésem volt, és hazafele meg még rosszabb lett. Alig vártam hogy otthon legyek végre.

A gyerekem kisírt szemekkel rohant elém.

Na mi történt?

Még az első saroknál tarthattam, amikor a kisebbik fogta és kivitte a kezében az udvarra.

Madár csipogott, a kutya bezakkant, madár megilyedt, a gyerek pedig lazábbra engedte a fogást.

Naná hogy azonnal kiugrott a kezéből, egyenesen a kutyus elé, aki meg azzal a lendülettel be is kapta. Gondolta faszaaa, friss hús!

A gyerekek nagyon durván összevesztek, a nagymama meg a gyerekekkel, mert mért nem értették a szép szót, pedig ő hányszor mondta.

Én pedig leültettem őket: látod, cicám, az angyalod, küldött neked kismadarat, és nem vigyáztál rá.

De nem ő volt, hanem a tesó. Rászóltál hogy a madár bent marad? Őőőőőő nem.

Akkor ennyi.

A mai napig előkerül a téma, még mindig balhéznak miatta, és még mindig van picsogás is, hogy meghalt szegény és a kutyuka milyen gonosz volt. Ennek már vagy öt éve, azóta szegény kutya is a madárral együtt csücsül a felhőn, az angyalok közt.

Ilyen az élet.

Madarunk azóta sem lett.

 0
Tovább
1234
»

Ms.Mordor

blogavatar

Miért Ms.Mordor? Mert őszinte vagyok. És az őszinteség általában fáj, ezért senkinek sem tetszik. A posztokat az élet írja egy sokgyerekes családról, akiket Németországba hozott a sors.

Utolsó kommentek