Soha nem akartam gyereket. Egyet sem.

Soha nem álmodoztam arról, hogy nekem férjem, családom lesz. Valahogy nem érdekelt az egész.

A barinők közül azt hittem én leszek az, akinek utoljára születik gyermeke és akkor is maximum egy csemetét vállalok.

Emlékszem sokáig visszatérő álmom volt, hogy huszonévesen ott ülök tök egyedül a lakásomban, és meghasad a szívem, mert nincs senkim. (majdnem így is lett…..)

Persze voltak románcok, ilyen is, olyan is, de valahogy egyik sem volt az igazi. És aztán jött Ő!

Nem tudom hogy első, vagy második látásra lett szerelem, de az lett belőle. Igazi, rózsaszín ködös, életre szóló…….. Vele tudtam az első pár hónap után, hogy ő az akinek, akivel mégiscsak vállalnám. És láss csodát, tényleg összejött.

Mondjuk ebben elég nagy szerepe van a nőgyógyászomnak, aki egyik alkalommal közölte hogy nem írja fel a tablettát, mert szünetet kell tartanom. Már akkor mondtam hogy ez elég hülye ötlet. Nem szeretnék szünetet tartani még vagy öt évig ha lehet. Azt mondta nem kérés volt! Francba!

Egyáltalán nem terveztük, nem feszültünk rajta, sőt, ezer más dolgot akartam csinálni a babázás helyett, de beköltözött ő, aki egy pillanat alatt keresztülhúzta az összes létező tervem. ( „ Az én tündérkéim” című poszt erről szól)

Ott álltam leforrázva, sokkban, totál beparázva és csak az járt a fejemben, hogy én ezt NEM! Nincs az az Isten, hogy én ezt vállaljam. Teljesen alkalmatlannak éreztem, gondoltam magam az anya szerepre. Főleg hogy pozitív példa sem volt előttem. A nagymamák mindig azt mondták hogy inkább dolgoznak a kertben a tűző napon, minthogy gyerekkel kínlódjanak! Az anyám meg…… inkább hagyjuk. („ Ez azért elég kalandos volt” című posztomban olvashatsz róla)

Hetekig rágtam magam. A párom szintén. Na meg persze egymást, mire döntöttünk: marad!

Sose bántam meg. Imádom.

Azért végig izgultam az egészet. Előtte nem is fogtam meg fél évesnél kisebb babát. Mindig féltem, hogy elejtem, vagy összenyomom, mert annyira szorítom. És mi lesz ha rossz anya leszek? Vagy nem fog szeretni? Ha elrontom az egészet? Ha olyan hülye leszek mint az enyém volt? Tönkre vágom egy életre?

Igazából a lehető legjobbkor jött, mert onnantól ő volt fontos, hogy vigyázzak rá, hogy neki a legjobb legyen mindig, minden. Ott dőlt el a sorsom, az életem, hogy anya legyek, lettem, vagyok és maradok is. És azóta vagyok függő. Gyerek-, meg családfüggő. :)

Ő most már nagy legény, okos, ügyes, édes, segítőkész, igazi jófiú, aki lassan kamaszodik. Majdnem olyan magas mint én, mégis az én csöpp kis fiam marad mindig. Jó pár héttel jött hamarabb, szóval tényleg pöttöm kis koma volt.

Utána persze jöttek a tesók is. Akkor még úgy voltam vele, hogy lesz egy kis hugi, gyors lezavarjuk a babaprojektet és megyek vissza dolgozni. Szerettem a munkám, szerettem dolgozni. De aztán másképp alakult. A kis hugi ugyanis öcsi lett. Pedig úgy indultam neki, hogy meg voltam győződve róla, hogy nekem csak lányom lehet. Nálunk mindenkinek lánya volt, szóval nekem is biztos az lesz mind. Erre tessék! Akkor meg már mégiscsak kell egy kislány nem igaz?

Minden terhességre, szülésre, az első pillanatokra is emlékszem. Az illatukra, ahogy bújtak hozzám, ahogy szépen, nyugodtan szuszogtak a vállamon. Soha nem cserélném el egy másodpercét sem.

A pocakos létet is imádtam, annak ellenére hogy nekem nem volt olyan egyszerű, könnyű. Még egy vakbélműtétet is sikerült elnyernem a legnagyobbal. De az az érzés megvolt, hogy különleges vagyok, mintha senki más nem tudna ilyen csodát produkálni rajtam kívül….. pedig de.

Voltak hosszú, fárasztó éjszakák, meg van még mindig néha, ha beteg valamelyik. (mint ahogy a kruppos posztban például) Gyakorlatilag több mint tizenkét éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Volt rengeteg kakás pelus, hiszti, meg balhé és veszekedés is, a milliárdnyi boldog pillanat mellet. Sőt a mai napig az őrületbe kergetnek néha, ha igazán formában vannak. Amit aztán egy öleléssel, vagy egy „szeretlek anyával” rögtön tudnak kárpótolni. De ők adnak értelmet ennek az egésznek. Miattuk, értük van miért felkelni reggel és menni mindig tovább, előre. Mi másért lenne?

De persze ahogy nőtt a létszám, úgy lett egyre nagyobb poén megkérdezni tőlünk, hogy: „és mikor jön a következő?" Ki tudja? Ha akar majd jön. :)

Voltak barinők, akik azt mondták, ha már ennyire megy ez nekünk, akkor helyette is vállaljuk be. Na és persze apuka azóta is megkapja a szülinapom környékén, hogy mi lesz az idei ajándékom? Mivel kétszer is így oldotta meg a meglepetés kérdést. Ha már bevált, miért ne?

A nagymamám szerint, rosszabbak vagyunk, mint a faluban a neolatinok, mert ott sincs ennyi gyerek! És itt is sikerült túlszárnyalni majdnem az összes környékbeli családot….

Általában minden kitöltendő nyomtatványon, ahová a gyerekek adatait kell beírni, maximum három hely van. Nálunk az kevés. A legtöbb ember teljesen lefehéredve számol oda-vissza hogy mennyien vagyunk. Van akinek nagyon tetszenek, meg olyan is aki beszól. De mégis mi köze van hozzá bárkinek?

Sose gondoltam hogy lesz gyerekem, azt meg végképp nem hogy ennyi. De a mi életünk kerek, egész, így ahogy és ahányan vagyunk. :)

Kövess a facebook-on (msmordor) ahol a posztok mellett extrákat is találsz. Ha tetszenek a képek, bejegyzések, nyomj egy like-ot. ;)

Köszönöm!